Veronica Roth: A hűséges

2014. augusztus 4., hétfő

| | | 2 megjegyzés
Te, szent ég!!! (és nem pozitív értelemben) Itt a trilógia vége, és így a harmadik kötet után már nem is bánom. Az első kötetért oda voltam, a másodikkal már néhol szenvedtem, de ez a harmadik... háááát... én még könyvvel ennyire nem harcoltam meg. Komolyan, elkezdtem olvasni és már akkor éreztem, hogy nekem olyan döcögősen megy ez most. A váltott szemszög se jött be... néha már nem tudtam, hogy "kinek a fejében járok" és vissza kellett lapoznom a fejezet elejére (ahol olyan gyengébb képességűek kedvéért, mint én... fel lett írva, hogy ki mesél most). Rettentő hosszú időt vett igénybe, mire kiolvastam ezt a könyvet - nem a hossza miatt, hanem mert annyira könnyű volt minden egyes alkalommal becsukni letenni; amikor ránéztem felvetődött a gondolat: "Akarom én most ezt?" a válasz legtöbbször NEM! volt, és más könyvbe vágtam bele.

A történettel kapcsolatban sokszor az olvasás során az volt az érzésem, hogy cseberből vederbe folyik a sztori - csoportok vs. csoportnélküliek, géntiszták vs. génkárosodottak -, mindig csak konfliktusok, amelyek valamilyen megkülönböztetés alapján alakulnak ki, de még az se oldódott meg, amiből kiléptünk, de már belépünk egy másik problémába. Olyan benyomást keltett bennem ez az egész, mintha az írónő valami nagy durranással akart volna előrukkolni, hogy "huuuh én most nagyon meg fogom lepni az olvasóim és nagy megdöbbenést váltok ki", de nálam ez nem szólt nagyot, sőt harmat gyengére sikeredett.
Semmi nagy fordulatot nem tudnék feleleveníteni, valahogy úgy belefásultam ennek az egésznek az olvasásába. Még az se nagyon dobott rajtam, hogy Négyes fejébe beleláthattam, sőt néha már-már inkább csalódás volt őt olvasni. Tris az előző kötetnél kivívta nálam az istenek haragját, de mégis valahogy most nem téptem tőle annyira a hajam, mint azelőtt.  
Számomra vontatott volt az egész, és mindig az a hátsó gondolat tolakodott előre, hogy az írónő sok mindent akart belezsuppolni ebbe a könyvbe. Na igen, meg mindezek mellett mintha ilyen ad hoc jelleggel lett volna írva... mindig hozzáírtak volna egy kicsit és nem volt konkrét ötlet, elképzelés, hogy mi lesz a végkifejlet, hanem majd ahogy esik úgy puffan. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a vége se lepett meg... annyira várható volt, hogy valami hasonló fog történni.

"- Igen, néha tényleg alaposan próbára tesz bennünket az élet - mondja. - De tudod, mi tartja bennem a lelket? (...) - Azok a pillanatok, amikor nem érzem megpróbáltatásnak... - mondja. - Az a titok ebben az egészben, hogy ezeket észre kell venni, amikor eljönnek."

Annyi pozitívum azért volt ebben a kötetben, hogy számos szép gondolatot vonultatott fel, amelyek a történettől függetlenül megállják a helyüket, és ezeket mindenképpen értékeli a szemfüles olvasó.

Összességében nézve az egész trilógiára azt tudom mondani, hogy itt megvalósul az, amit folyamatosan romló tendenciának hívnak... könyvről könyvre rosszabb lett. Nálam az első kötet - A beavatott - volt a nagy dobás, nagy kedvenc, az utolsó kötet, pedig a nagy bukás. Szörnyű kimondani, de ha nem trilógia lenne, hanem még tovább húznánk, akkor a többi kötetet már nem olvasnám el, mert nekem itt és most lett ebből elég. (Tudom lesz még egy kisebb történeteket felvonultató kötet Négyes szemszögéből - hmm erre csak annyit tudok mondani, hogy talán itt még adok egy esélyt a szépfiúnak...)

Értékelés: 5/3 - Erősen közepes, és csak azért adok ennyit, mert már nincs belőle több rész.
Üzemeltető: Blogger.