John Green: Csillagainkban a hiba

2014. április 29., kedd

| | |
Először is... Tudom, hogy nem túl szerencsés így kezdeni egy bejegyzést, de ezt a könyvet nem is nagyon akartam elolvasni, végül mégis belefogtam.
Miért nem akartam olvasni? A témája miatt. Őszintén szólva én féltem attól, hogy daganatos betegekről olvassak regényt, ennek oka nagyon egyszerű én már megéltem azt, hogy hozzám közelálló személy rákos betegségben szenvedett. Szó, ami szó... az elolvasás után, hát kavarogtak bennem az érzések tisztességesen, emésztgettem a sztorit és talán még mindig emésztgetem.
Mindenekelőtt, aki ebbe a könyvbe belefog, ne számítson a "happy endre" a végén, hogy mindenki meggyógyul és boldogan élnek míg meg nem halnak, mert azt ki kell ábrándítsam... nem ez lesz a vég.

A könyv témája maga is nagyon kemény rákbeteg fiatalokról szól. Nagyon tetszett a könyv elején az, hogy ők hogyan is állnak hozzá a betegségükhöz, sokszor megmosolyogtam már a szóhasználatot is, amivel élnek. Pedig már a kezdetekben is volt kemény pillanat és mégis már-már azt éreztem, hogy ők egymást segítik át a gondokon.

"– Adj időt magadnak a gyógyulásra. És tizennégy hónap nem olyan nagy idő a dolgok rendjében. Még csak az elején tartasz, öcsi. Majd meglátod. – Kivonult.
– Elment? Bólintottam, aztán észbe kaptam, hogy nem láthatja. – Ja – feleltem.
– Meglátom? Tényleg? Ezt komolyan mondta?
– A Jó Ápolónő Tulajdonságai. Start! – mondtam.
– 1. Nem szellemeskedik a nyomorékságoddal – folytatta Isaac."


Ezután jött a "Love Story" szál... nem vártam és mégis volt, aranyosnak találtam (ez volt a legjobb szó nálam az egészre). Nem igazán ez kötött le az az igazság. Nekem egy idő után már olyan szükségszerűnek tűnt, hogy ennek fel kellett bukkanni a könyvben és igen utána egy darabig átveszi a főszerepet... itt már azonban sejtettem, hogy hasonló befejezés vár ránk, mint az "eredeti" történetben (na jó ez utóbbi sejtésem annyira nem talált be, mert itt fordított az író egyet, de gondolhattam volna...). Egészen eddig, úgy a könyv feléig kb. azt mondtam rá, hogy "varázslatos", mert az volt... az üzenet, a hozzáállás, amit közvetített. Viszont a végén ezt a szót már nem használtam volna... sőt egyáltalán eszembe se jutott. Megdöbbentő volt a lapokon szembesülni teljes valójában magával a betegséggel, a küzdelemmel, a gyásszal, a veszteséggel.

"- Szép kis háború - mondta megvetően. - Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz."

Egy dolog volt, ami törést jelentett számomra a könyvben. A holland íróval való találkozás, az ő viselkedése, és Hazel viselkedése. Már maga az egész szituáció, ami a találkozáshoz vezetett számomra érthetetlen és értelmetlen volt.
Végül azért el kell mondjam tetszett a könyv, de nem könnyeztem meg. Voltak pillanatai, amelyek nagyon meghatottak, de nem csikartak belőlem ki könnycseppet. Ez nem feltétlen a könyv hibája, de nem is az enyém... ennek egyszerűen így kellett lennie.

Mindent együttvéve magával ragadott a könyv a maga őszinteségével és realitásával. Néha kell ilyen típusú könyveket olvasnia az embernek, mert ezek visszarántják az életbe és tudatosul benne az, hogy az élet bizony nem egy "kívánságteljesítő gyár" és nem mindig csodás, fényes, hanem sokszor sötét, kegyetlen.

Értékelés: 5/5 - Megdöbbentő az őszinteség, amit áraszt, mégis megmutatja, hogy még egy ilyen világban is vannak "apró" örömök, leszámítva a sok keserűséget. Ez a könyv egyszerre szórakoztat és meghat.

Megjegyzés: 2014. június elején kerül a mozikba a regényből készült film.




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.