Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

2014. március 26., szerda

| | | 0 megjegyzés
Nagyon a szívembe zártam ezt a könyvet. Kíváncsiságból kezdtem bele eredetileg, mert nagyon vonzó volt a fülszöveg, valamint maga a kor, amelyben játszódik eleve vonz. Személy szerint nekem annyit bőven elég volt tudni erről a kötetről, hogy a 19. századi viktoriánus Londonban játszódik, fantasy, és steampunk. Érdekesnek tartom azokat a történeteket, amelyek ilyen környezetben játszódnak, akármilyen műfajról beszélünk is. Mindenesetre nem hittem volna, hogy ennyire rabul ejt majd Alexia Tarabotti története.

Miután ilyen sikeresen belőttem térben és időben a sztorit, hát hogyan is fogjak bele… Már az elején magával ragadott a történet. Tarabotti kisasszony és Lord Maccon kettősével már a történet kezdetén megismerkedünk, és ebben a könyvben ők mindent visznek. A kettejük közötti szócsaták és érzelmek vihara (lehet érzelmek helyett az ösztönök találóbb lenne) valahogyan mindig előre kúszik a sztoriban, de ez engem egyáltalán nem zavart, sőt kimondottan üdítő volt, hogy már a kötet végére dűlőre jutottak egymással és még nem kerülgették egymást úgy, mint macska a forró kását köteteken és több száz oldalon keresztül. Ez utóbbi kétségtelenül az írónőt dicséri.

„– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.
– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.
– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf.”


Ahogy belevágunk a könyvbe egyből egy rejtéllyel találjuk szembe magunkat, vagyis inkább Alexiánk és Lord Maccon. Ennek a rejtélynek a megoldása lenne az, ami végig megy az egész cselekményen, mégis én inkább mellékszálnak éreztem ezt, megvolt azért, hogy irányítsa a történetet, terelgesse a szereplőket, de ennél többet nem nyújtott.
A karakterekről is muszáj említést tennem, mert nem lehet csak úgy elmenni mellettük. Nem olyan nagyon kidolgozottak, nem feltétlenül éreztem bennük mélységet, akár néhányat sablonosnak is mondhatnánk és mégis annyira szerethetőek mindannyian, hogy ezen is könnyen túllép az olvasó. A két már említett szereplő mellett azonban még mindenképpen kiemelném Lord Akeldamát a borzalmasan szirupos jelzőket használó boly nélküli vámpírt, aki sosem ismétli önmagát; Lyall professzort, Lord Maccon jobb kezét; és Miss Hisselpenny kisasszonyt Alexia borzalmas kalapokat viselő barátnőjét, aki a - kalapjait leszámítva - konzervatív erkölcsök főképviselője a naivságával együtt; valamint azért Alexia családjáról se szabad elfeledkeznem. Nagy vonalakban ők lennének azok, akik még szórakoztatóbbá és könnyedebbé teszik ezt az egészet.

„– Ivy kedvesem – szólt Tarabotti kisasszony, amikor barátnője felbukkant –, igazán remek, hogy ilyen hamar sikerült beszorítanod e sétát a programodba. Nicsak, milyen förtelmes a tökfödőd! Remélem, legalább nem került egy vagyonba.
– Ó, Alexia! Elbűvölően tuskó módon szidalmazod a kalapomat.”

A könyv stílusa az, ami egyből magával ragadja az olvasót. A kort bemutató leírások - ruhák, napernyők, szokások, erkölcsök, találmányok - is szerves részét képezik a történetnek, és nem érezzük azt, hogy ezek az oldalak megtöltését szolgálnák. Így válik teljes egésszé a történet, és ezeknek köszönhetően fel sem merül, hogy esetleg hiányérzet keletkezzen az olvasóban.


Összefoglalva: Ez egy könnyed, szórakoztató olvasmány. Nagyon tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a kort, amelyben játszódik és a fantasyt, valamint nem akadnak fenn azon, hogy a karakterek nem feltétlenül olyan nagyon részletesen kidolgozottak, ennek ellenére vidám perceket tudnak szerezni az olvasónak.

Értékelés: 5/5 - Nagyon megszerettem ezt a történetet, nem tudom miért vártam vele eddig, hogy olvassam.

Veronica Roth: A lázadó

2014. március 24., hétfő

| | | 0 megjegyzés
Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az első kötet után nagyon vártam, hogy olvashassam, de most nem is tudom, hogy fejezhetném ki magam… Messze elmaradt számomra A beavatottól (így tudom a legdiplomatikusabban megfogalmazni). Esetenként nagyon szenvedősre sikeredett az olvasás.

Megpróbálom felvenni a fonalat, hogy aztán kilyukadhassak valahova - még magam se tudom hova.
Igazából ennek a könyvnek a története ott folytatódik, ahol az előzőt abbahagytuk, gyakorlatilag semennyi idő sem telik el a két kötet között - időfolytonosságban vagyunk. A karakterek sora egy kicsit bővül, vannak köztük olyanok, akik az előző részben kevésbé jutottak szerephez, azonban most jobban a színre lépnek és belépnek a sorba. Továbbá megismerkedünk a könyvben behatóbban a Barátságosak és az Őszinték csoportjával is. Természetesen a cselekmény központjában a kirobbant háború áll, valamint az Elfajzottak üldözése.

Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor az a KÜZDELEM lenne. Mivel ez most maga volt a küzdelem (minden téren)… Volt itt minden. Tris belső küzdelmei, akkor bizonyos mértékig a Négyessel/Tobiasszal való küzdelme is terítékre kerül - igen komoly bizalmi gondokkal küzdenek; a csoportok közötti küzdelemről se feledkezhetünk el… és hiába próbálom folyamatosan ez a "küzdelem" szó kúszik előre. Igazából nekem ebből volt egy kicsit sok - én is küzdöttem néha a könyvvel. Valahol elmaradt a kötet cím (vagyis nem marad el, mert megtudjuk a cselekményből, hogy mégis honnan jön… de nekem ez még se az igazi). Tris is idegesített egy kicsit, nekem már néha kissé sok volt a hiszti és a belső vívódás… arról nem is beszélve, hogy esetenként őrületbe hajlóan viselkedik.

„-Nem értem, hogyan tud Uriah flörtölni, miközben ez történik a világban.
-Talán csoszognia kellene, és egyfolytában komor képet vágnia? – kérdezem. (…) -Talán lenne mit tanulnod tőle.
-Te beszélsz? – kérdi. – Te mindig az orrodat lógatod. Beatrice Prior, a tragédia királynője – így kellene neveznünk téged.”


Nagyon valószínű ennek köszönhető az, hogy néha megfeneklettnek éreztem a sztorit. Mindemellett kiemelném, hogy egyre jobban megismerjük Négyes múltját - úgy is fogalmazhatnék, hogy sorra hullnak ki a csontvázak a szekrényből.
A legérdekesebb, annak ellenére éreztem egy helyben topogósnak a történetet, hogy sokkal akciódúsabb volt, mint az előző rész, viszont számomra a történetvezetése se volt annyira egyenes ívű.  Mindezek mellett mégis nagyon nagy pozitívum, hogy kevésbé volt kiszámítható a történet, és okozott meglepetéseket sorra. A lezárásul szolgáló függő vég meg számos kérdést vet fel a következő kötetre nézve.


Mindent alapul véve, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mégis hányadán állok ezzel a könyvvel. Abban azonban biztos vagyok: mindenképpen elolvasom az utolsó kötetet is. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az írónő annyira nyitottá tette az egész sztorit, hogy az olvasóknak fogalma sincs arról, mégis mire számíthat a következő kötetben. Így a gondolataim végére érve azonban megfogalmazódik bennem, számomra az okozta ennél a kötetnél a legnagyobb problémát, nem éreztem azt, hogy halad valahova a történet - teljes homály és kilátástalanság. Ez egy kicsit zavaró volt, sőt még a záró mondat sem oldotta meg ezt a gondomat és így nekem kicsit lóg a levegőbe az egész.

Értékelés: 5/4-Messze elmaradt az első résztől, nem ragadott annyira magával. Úgy érzem ezzel a könyvvel mi most nem találtuk meg a közös hangot.

Gaura Ágnes: Átkozott balszerencse

2014. március 11., kedd

| | | 0 megjegyzés
Ez a könyv is annyira jó volt!!! Nagyon szerettem, és nagyon megszerettem Borit, a kalandjait, valamint az egész környezetet, a világot, amit Gaura Ágnes teremtett. Nem hittem volna, de könyvről könyvre emeli a lécet az írónő és sorra meg is ugorja ezeket az akadályokat (mondom ezt két könyv után és megelőlegezem a továbbiakra is… elfogódott lettem nagyon :) ). Itt muszáj kitérnem arra, hogy amikor megkaparintottam a könyvet egyből fel kellett lapoznom, hogy mi történik Borival, mert a Vámpírok múzsájának befejezése után egyszerűen nem volt nyugtom. Ilyen bevezető után le se tagadhatom, hogy rajongó lettem és már alig várom, hogy olvashassam a következő kötetet.

Mi is tetszett a könyvben??? Hát úgy minden. :) Szinte nem is telt el sok "idő" történetileg a két kötet között. Bori élete kezd egyenesbe jönni gyakorlatilag minden téren, de ekkor jön a csavar és eköré épül az egész történet. Hősnőnknek nem elég az átok, ami sújtja, emellett még számos akadállyal kell szembenéznie és olyan szituációk adódnak, amelyekre az első kötet olvasása után nem is számítottunk volna. Maga az átok még nem minden, a múzsa sztori is folytatódik valamelyest… más köntösben ugyan, de akár azt is mondhatnám, hogy egy fajta ok-okozati történéseknek is tanúi vagyunk az új kihívások mellett. (Mindenképpen el kell olvasnunk az első részt ahhoz, hogy ezt a kötetet követni tudjuk.)
A főbb karakterekkel már korábban megismerkedtünk, de azért bővül a kör és újabbak kerülnek képbe ebben a részben, akik eddig is jelen voltak ugyan, de most szerephez is jutnak - gondolok itt a Hajós família "vezetőjére" Jakabra leginkább, de akár Esztert is említhetném. Továbbra is lenyűgöz mennyire kidolgozottak a karakterek, érezni az olvasás során, hogy nagy hangsúly van rajtuk és azon is, milyenek ők, egyből megjegyzi őket az olvasó, mert személyiséggel bírnak és akár a való életben is létezhetnének. Borit és Attilát továbbra is nagyon kedvelem, ezt a történetet is ők vitték el, köréjük épül és nagyon élvezetes mindig a kettejük párbeszéde - akármilyen körülmények között is találják magukat ők ketten. Bori nyelve még az "átkozott balszerencséjében" sem veszít az éléből. (Tudom, hogy itt már gyakorlatilag ismétlem önmagam, de ha egyszer nem tudok mást mondani…)

„-Ki kell ábrándítsalak, nem szokásom mások alvó barátnőit lesmásolni. Különben is, azt mondtad, arra gyanakszol, hogy megátkoztak téged, nem pedig arra, hogy rám raktak valami szerelmi bűbájt, amitől elfelejtem, mennyire kimondhatatlanul nem vagy a zsánerem - élcelődött a maga megszokott tapló stílusában. 
-Gondoltam, egy jól eltalált átokba ez nagyon is belefért –(…)– Ennél nagyobb balszerencsét már nem is tudnék elképzelni.”

Dinamikus maga a sztori, mindig tartogat valamilyen meglepő fordulatot, csavart, ami miatt muszáj tovább olvasni. Egyáltalán nem volt kiszámítható a történet. Őszintén megvallva mindig okozott meglepetést és minden várakozásomat felülmúlta a cselekmény alakulása. Ezért is tetszett annyira, nem volt unalmas, valamint nem történt meg az se, amitől félhettem volna, hogy véletlen Bori a számos sorscsapás közepette elkezd idegesíteni. Egyszerűen hihetetlen, nem csalódtam a karakterben… bár ezen az előző kötet megpróbáltatásait tekintve nem kellene csodálkoznom.

Ez a könyv számomra letehetetlen volt. Minden elismerésem Gaura Ágnesnek, mert olyat alkotott, ami beszippantja az olvasót, és amíg nem ér a történet végére nem ereszti. Meg kell valljam ezt a könyvet is úgy tettem le, mint az előzőt, mikor befejeztem, vagyis az volt az első gondolatom: "Hol a következő rész, mert most azonnal olvasnom kell!!!". Már ebből is látszik, hogy nagyon jó volt a történet, amit a kezemben tartottam.

Értékelés: 5/5* - Nagyon tetszett ez a rész! (Nem tudok mást írni és nem tudom, hogy leírni… olvasni kell és akkor érthetővé válik, hogy csak ennyit írok.)


Egy utolsó megjegyzés a végére: A Vámpírok múzsájával kapcsolatos bejegyzésnél elmaradt, de most pótlom a hiányosságom. Nem nagyon szoktam ilyeneket nézni, mert ugyebár "könyvet nem a borítója alapján veszünk", de ennek a könyvnek annyira szép és karakteres a borítója, hogyha kirakom nem kíván más képet a bejegyzés. Ezért nagy dicséret a borító készítőjének, és a kiadónak.
Üzemeltető: Blogger.