Veronica Roth: A beavatott

Nagyon nehézkesen fogtam neki ennek a könyvnek, mert már úgy gondoltam nekem hosszú időre elég volt a disztópiákból (konkrétan kezdett csömöröm lenni) az Éhezők Viadala trilógia és a Battle Royale után, töredelmesen bevallom nyüglődve kezdtem neki, de jól tettem, hogy belevágtam. Nem szégyen, színt vallok: Igazából csak azért olvastam el (vagyis fogtam neki), mert márciusban kijön belőle a filmadaptáció és megígértem barátnőmnek, hogy megnézem vele, ez volt az egyik ok. A másik ok ennek a következménye: nem akartam úgy járni, mint az Éhezők Viadalával - úgy mentem el a moziba megnézni a filmet, hogy nem olvastam a könyvet és ezért volt egy-két dolog, ami nem volt tiszta. Ilyen indulással és gondolatokkal belevágva a könyvbe még én magam se gondoltam volna, mikor kinyitottam, hogy mennyire fog tetszeni nekem ez A beavatott.

Lássuk miről is szól ez az újabb disztópia, mely műfaj korunkban oly közkedveltté vált:

Ebben a történetben az írónő az antiutópisztikus Chicagóba repít minket, ahol a társadalom 5 csoportra oszlik: az Önfeláldozókra, a Bátrakra, a Műveltekre, az Őszintékre és a Barátságosakra. Ebben a városban él a 16 éves Beatrice (Tris) Prior, aki élete nagy választása előtt áll, ugyanis ebben a világban a vele egykorúaknak csoportot kell választani, amelyikben a jövőben élni kívánnak. Nagyon fontos ez a választás, hiszen Beatricenek döntenie kell, hogy a családja körében marad, akik az Önfeláldozók csoportját erősítik, vagy csoportot vált és új csoportjának szenteli életét, valamint annak értékei szerint él tovább a jövőben. Ebben a döntésében segítségére van egy teszt, amelynek eredménye elvileg iránymutatást nyújt, hogy melyik csoport a legjellemzőbb az adott személyre. Innen indulnak igazán Beatrice megpróbáltatásai, hiszen az ő számára a legnehezebb a döntés. Végül viselnie kell döntésének következményét és helyt kell állnia, meg kell felelnie az új csoportjának, valamint vele szemben támasztott követelményeinek, melynek következtében legvégül a csoport teljes értékű tagjává válik. Ebben a környezetben vesszük fel a fonalat, amely helyzetet még megfűszerezi az egyes csoportok között kialakuló ellentétek, feszültségek.

„Évtizedekkel ezelőtt az őseink rájöttek, hogy nem a politikai ideológia, nem a vallási meggyőződés és nem is a nacionalizmus okolható a világban dúló háborúkért. Megállapították, hogy az ok az emberek személyiségében rejlik – az emberiségnek a rosszra való hajlamában, annak bármilyen megjelenési formájáról legyen is szó.”

Szó se róla nehezen rázódtam bele a csoportok világába, de miután megszoktam ezt a gondolati síkot már egyáltalán nem voltak problémáim. A könyv elején még kissé zavaros volt az egész, de a választási rituálé után már kezdtem magaménak tudni a történetet. Miután Beatrice Trissé válik kezdődnek az igazi kalandok, és az olvasó vele együtt éli át a nehézségeket, amelyek az útját állják. Számomra kicsit kiszámítható volt a történet, nagyon sok dolog még azelőtt körvonalazódott a kis gondolataimban, mielőtt a könyvben eljutottunk volna oda, hogy Trisnek ténylegesen összeáll a kép. Továbbá érdekes, de számomra a szerelmi szál is elég hamar nyilvánvalóvá vált (azt is mondhatnám, hogy ideje korán), viszont itt nagy piros pont az írónőnek, mert egyáltalán nem erőltette túl ezt, hanem csak annyit kaptunk belőle, ami igazán szükséges volt. Nem vitte el a történetet más irányba, harmonikusan illeszkedett a sztoriba. (Itt muszáj megjegyeznem, mert nem bírom magamban tartani :D én már a kezdetektől oda voltam Négyesért.)

„– Azt hiszem szerelmes vagyok beléd – folytatja halvány mosollyal. – De azért várok még, amíg megbizonyosodom róla, és csak akkor fogom elárulni neked.
– Ez nagyon bölcs dolog tőled – felelem, és én is mosolygok. – Keressünk egy papírt, hogy felírhasd magadnak emlékeztetőnek!”

Végül minden kiszámíthatósága ellenére a végére még tartogatott azért számomra meglepetéseket a történet.

Összegzésként el kell mondanom, hogy minden kiszámíthatósága és előzetes sejtéseim ellenére imádtam ezt a történetet. Nagyszerű kis könyv ez, van dinamikája és íve a sztorinak - sajnálom, hogy nem előbb kezdtem neki. Azt pedig, hogy mennyire tetszett mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éjszakába nyúlóan olvastam, mert nem tudtam tőle elszakadni és szó se róla gyorsan bedaráltam (most már jöhet a film! és a folytatások).

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem, számomra letehetetlen volt és ezzel mindent elmondtam róla. :)

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Ez a könyv egyszerűen fantasztikus volt! Egy barátnőm ajánlására vágtam bele és mondanom sem kell, hogy nem csalódtam. Féltem tőle,  zavaró lesz számomra az, hogy a történet színhelyéül Magyarország szolgál. Azonban ez a félelmem nem igazolódott be, annyira elvitt a történet. Persze bemelegítésként már korábban elolvastam Gaura Ágnes novelláját a Démoni színjátékot, mely a Borbíró Bori sorozat előzmény novellájának tekinthető. Már ezzel a kis novellával megnyert arra, hogy el akarjam olvasni a könyveket. Tehát mondjuk azt, hogy gyakorlatilag dupla ajánlással indultam neki a történetnek.

A sztori maga nem is Magyarországon indul, hanem Amerikában egy konferenciával, amelyen Bori részt vesz. Megismerjük Bori barátait, hiszen a konferencia résztvevőin kívül más barátai nincsenek a munkája miatt. Ezen a konferencián találkozik a vámpirológia területén elismert szaktekintéllyel is, aki ritkán jelenik meg a nagy nyilvánosság előtt - Eric Bowmannal. A konferencia ideje alatt derül ki az is, hogy Bori munkahelye megszűnik - történetesen a Vámpír Kutató Intézet, ahol Bori vámpirológusként dolgozik/dolgozott. Gyakorlatilag innen és ezzel indulnak be az események és megjegyezném, hogy semmilyen körülmény sem elhanyagolható, amelyről olvasunk, összeér a történet.

Bori hazaérkezik Magyarországra és kap egy "állásajánlatot", vagyis pontosabban egy megbízást Sebes Attilától, aki a nemzetbiztonságnál dolgozik. Ennek a megbízásnak a lényege, hogy Bori épüljön be az IQ-vámpírok közé, akik felvételt hirdetnek és a soraik közé immáron emberek is jelentkezhetnek. Bori és Attila viszonya finoman szólva se rózsás, kapcsolatuk a folyamatos szóváltásban és acsarkodásban teljesül ki. Mégis ezek nagyon vidám perceket szereznek az olvasónak. Én kimondottan szerettem, amikor piszkálódtak egymással és jókat nevettem a beszólásokon. Itt állapítottam meg, hogy Borit sosem hagyja cserben csípős nyelve (és ez a történet során többször be is bizonyosodik).

„– Na végre! – mondta idegesen a telefonba köszönés helyett.– Azt hittem, már megettek. 

– Az még csak ezután jön – feleltem. – Később elmesélem, addig viszont töltsd le nekem a netről, és nyomtasd ki Poe egyik novelláját! Poe. Pé mint Pista, O, mint Ottó és E mint Elemér. 

– Te most bunkózol velem? 

– Igen. Kicsit frusztrált vagyok, és nincs kin levezetnem.”

Ahogy egyre jobban mélyedünk bele Borival együtt az események sodrásába, fény derül arra a rejtélyre, hogy az IQ-vámpírok miért bővítik a soraikat és hogy miért van szükségük Borira.

Mint már fentebb említettem, én előbb ismerkedtem meg Borival az előzmény novellának köszönhetően, ezért nekem kapásból feltűnt a könyvben a Démoni színjátékra utalás, és emlékeztem is a történetre. Továbbá már a novellánál megfogott az, hogy a cím mennyire beszédes - természetesen ez már csak akkor derül ki, mikor az ember lánya olvassa a könyvet. Egyébként ez nekem nagyon tetszik, sokkal élvezetesebb így az olvasás.

Nagyon érdekes, jól felépített és lebilincselő a történet, mindig tartogat valamit az olvasó számára. Az írónő stílusa meg egyszerűen rabul ejtő, nagyon jól bánik a szavakkal, és minden karakter jól kidolgozott. Tetszettek a magyar nevek: Béla és Koppány, akik vámpírok, az utóbbi IQ-vámpír; Kristóf a vérmedve és még sorolhatnám. Borit kimondottan imádtam; egyszerűen hihetetlen, hogy mindenre van egy frappáns megjegyzése hol ténylegesen, hol gondolatban.

Engem nagyon megfogott, egy idő után már nem tudtam letenni és gyorsan a végére jártam Bori aktuális kalandjának. A végére tartogatott még elvarratlan szálakat Gaura Ágnes, amelyek felcsigázzák az olvasót és elérik azt, hogy mindenképpen folytatást kívánjon a "VÉGE az első kötetnek" kifejezés után.

Értékelés: 5/5 - Nagyon tetszett, megfogott. Borit meg egyszerűen imádtam. Nálam beváltotta a novella nyújtotta ígéretet. Örülök, hogy olvashattam.

Special thanks to: Nóra barátnőmnek, aki felhívta a figyelmemet a könyvre és unszolt azzal, hogy minél előbb olvassam el. Még egyszer KÖSZÖNÖM!!! :)

Marissa Meyer: Cinder - Hamupipőke a kiborgok között

IMÁDTAM!!! Minden kétségem ellenére, csak ismételni tudom magam: IMÁDTAM! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy szuszra kiolvastam… nem tudtam elszakadni Cindertől és a történettől.

Kétségeim közt első volt az, hogy nem igazán rajongok (vagyis eddig azt gondoltam, hogy nem rajongok) a sci-fi - szájenszfiksön - könyvekért, és láss csodát a Cinder ezt megcáfolta. Ünnepélyes esküt teszek, hogy többet nem lesznek ilyen elhamarkodott kijelentéseim/gondolataim és nyitott leszek. Emellett abban se voltam biztos, hogy nekem bejön majd ez a mese átgondolás. Ugyebár történetesen itt a Hamupipőke szolgál alapozó sztorinak, és mondanom se kell, hogy kiváló alap a történetnek.

Mielőtt nagyon belecsapnék, azért el kell mondjam, hogy még az se tartott sokáig, hogy felvegyem a fordulatot a könyvvel - kb. két fejezet után már teljesen odavoltam az egészért és még ekkor be se indultak igazán az események.

Na, de lássuk mikor és hol is játszódik a történet:

A futurisztikus jövő tárul a szemünk elé a könyvben, ugyanis a Harmadik korban járunk, a IV. világháború után 126 évvel. A cselekmény Új Pekingben játszódik, ahol egy halálos betegség a letumózis szedi áldozatait, és egy holdlakókkal való háború fenyegető szelei fújnak.

Ebben a környezetben találjuk meg a mi kiborg Hamupipőkénket, Cindert, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy Új Peking legjobb műszerészének tartják. Ez utóbbi tény sodorja az útjába a jóképű herceget, Kait, aki felkeresi Cindert, mivel elromlott a robotja Nainsi, akinek a memóriájában olyan információk lapulnak, amelyek akár egész Új Peking sorsát megpecsételhetik.

„– Mit gondolsz, vírusos? – csücsörített Cinder.

– Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.

– Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? – hőkölt vissza Cinder.

– Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott… – Iko beszéde érezhetően felgyorsult. – Szerinted látta meztelenül is?”

Természetesen nem lenne teljes a történet a gonosz mostoha és lányai nélkül, azonban annyiban módosul a sztori, hogy nem mind a hárman tartják Cindert egy szutykos szolgálónak, mivel az egyik lány - Peony - kimondottan kedves Cinderrel, és szereti őt.

A tündér keresztanya is megjelenik a történetben, de inkább keresztapának mondanám, mivel Dr. Erland személyében találjuk meg őt. Az ő karaktere még számtalan meglepetést tartogat a történet során.

Mindezek mellett egy non plusz ultra, hogy kapunk egy gonosz királynőt is Levana, a holdlakók királynője személyében.
Persze egy igazi Hamupipőke sztorinak elengedhetetlen része a bál, a báli ruha, a bálra való eljutás tökhintóval, ezek természetesen mind megvannak, nyilván ebben a jövőben nem tökhintóval érkezik Cinder a bálra, a járműve mégsem mondható szokványosnak.

Így a nagy tallózó végére azonban egy szereplőről nem feledkezhetünk meg, ő pedig a személyes kedvencem: Iko. Ez az aranyos kis személyiség hibás programozással rendelkező robot egyből belopta magát a szívemben a kedves kis megnyilvánulásaival.

„Iko odagurult hozzá, és a fémfogóival átkarolta magát.

– Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

Ezek lennének tehát az "új" Hamupipőke sztori nagy körvonalai, amely teljesen leköti az olvasót. Ezeken az apróságokon kívül egyébként nem is éreztem volna annyira az összefüggést a két történet között. Nagyon izgalmas és lebilincselő, érzelmileg hat az olvasóra, számos fordulattal szolgál az olvasás során. Együtt érzünk a szereplőkkel, kedveljük őket, velük együtt aggódunk, csalódunk... ennyire mélyen hat olvasás közben. Nem egy tündérmesére kell számítanunk, ha ezt a könyvet akarjuk olvasni, azt azért bátran kijelenthetjük. Érdekes, mert volt kiszámíthatósága a sztorinak és mégis nem fájt, hogy ideje korán körvonalazódtak számomra egyes dolgok. Még muszáj kitérnem arra, különösen tetszett a történetben az, hogy az egyes részek az "eredeti" Hamupipőkéből kiragadott részekkel lettek indítva, amelyek nagyon passzoltak.

Így a végére gondolom nem kell kifejtenem, hogy mennyire odavagyok ezért a könyvért. Kalapom emelem az írónő előtt, aki olyat alkotott, amivel az olvasót odaláncolja a kanapéhoz és addig az nem szabadul fel, ameddig nem olvassa végig a "mesét".

Sajnos a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy akármennyire próbálom visszaadni, hogy milyen hatással volt rám a könyv, egyszerűen nem tudom, nem vagyok rá képes… Ezért csak azt tudom mondani, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, csak igazán így értheti meg bárki is azt, miért tetszett nekem annyira. (Sikító, tomboló, toporzékoló, mélyen bennem szunnyadó énem - mivel felnőtt nőként, így nem viselkedünk - mikor megtudta, hogy ez egy sorozat akaratosan követelte a folytatást, amire sajnos még várnia kell…)

Értékelés: 5/5* - Annyira szerettem! Kell még nekem ilyen mese!

Stieg Larsson: A tetovált lány

Már nagyon régen szerettem volna ezt a könyvet elolvasni, és most volt rá érkezésem. Nem titok, hogy ez a vágyam abból fakadt, hogy a megjelenésekor (pár évvel ezelőtt) gyakorlatilag tömeghisztéria övezte ezt a regényt, és készült belőle film is (nem is egy), ami csak fokozta az érdeklődésem. (Igaz manapság már szinte mindent megfilmesítenek, de akkor is… nagyon nagyon érdekelt, hogy vajon miről szólhat.)

Nehézkesen indultam el vele. Nem is csoda. A könyv stílusa tömör, tényközlő, már-már zsurnaliszta, esetenként mintha egy újságot olvasnánk, nem egy regényt. Nem egy egyszerű olvasmány, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ebben a regényben minden szónak súlya van, ami igaz is - nincsenek mellékvágányok. Nagyfokú koncentrációt igényel az olvasása (pont ezért esetenként számomra szinte fárasztó volt, mivel általában pihenésképp olvasok és hát A tetovált lány nem éppen pihentető olvasmány…). Az is nehézséget okozhat, már az olvasás kezdetén, hogy nem igazán látjuk még azt a bizonyos fényt az alagút végén, vagyis nem értjük, hogy mire akar kilyukadni az író. Ezt azért is hangsúlyozom, mert három szálon indul el a történet és a kezdetek kezdetén úgy érezzük, hogy ezek a szálak egymástól függetlenek és nem értjük, hogyan is fognak majd eggyé válni.

A három történet szál, három ember köré szerveződik:

Az indítás Henrik Vangerrel valósul meg, aki az egykor nagyon jelentős Vanger-konszern "nyugalmazott" igazgatója, és az életét egy negyven évvel ezelőtt történt eltűnési eset köti le, az eltűnt személy pedig, a szeretett unokahúga: Harriet Vanger. Az öregúr szent meggyőződése, hogy unokahúgát megölték és a gyilkosa immár négy évtizede kínozza őt a születésnapján, emlékezteti arra komor napra, amelyen Harriet eltűnt/meggyilkolták.

„– Próbálj megérteni! Öreg vagyok, hamarosan meg fogok halni. Semmi mást nem akarok már az élettől, mint egy választ – választ egy kérdésre, ami majdnem negyven éve megállás nélkül kínoz.”

A második szál Mikael Blomkvist gazdasági újságíró történetét tárja elénk. Az ő feltűnése, egy balul elsült és rágalmazási ügybe átcsapó újságcikk megírásával, megjelentetésével tárul a szemünk elé. Bepillantást nyerünk a cikk megszületésének a hátterébe, majd a megjelenést követően a bírósági tárgyalással, és az annak során hozott ítélettel is megismerkedünk, valamint ennek az ügynek a lezárását kísérő következményekkel. (Itt még nem tiszta az olvasó számára, hogyan kapcsolódik majd a történethez ez az egész…)

A harmadik szálat, pedig Lisbeth Salander (maga a tetovált lány adja). Ő a legösszetettebb karakter, ugyanakkor ő az, akiről csak morzsákat kapunk meg. Tudjuk, hogy felnőtt létére gyámság alatt áll, mivel pszichés problémái vannak és meglehetősen antiszociális képet mutat. Továbbá a kisebb gondolat töredékekből kiderül, hogy korábban bántalmazták. (Későbbiekben a könyvben is áldozattá válik, azonban lehet, hogy pont azért, mert szociopata a bántalmazóját áldozattá teszi - amit magunk között szólva elég jól kigondol és megszervez.)

„Lisbeth Salander attól félt a legjobban – aránytalan, betegesen nagy és fekete félelem volt ez –, hogy az érzései miatt nevetik ki az emberek. És erre tessék: hosszan tartó munkával, kemény erőfeszítések árán felépített önérzete itt hevert összetörve, megtiporva.”

Ahogy haladunk előre a könyvben, úgy ez a három szál egybefonódik, szinte eggyé válik. Az eltűnési eset lesz a központi téma a cselekmény sodrásában, azonban gyorsan kiderül, hogy nem az állítólagos gyilkosság a hangsúlyos ebben a krimiben, hanem a szexuális bántalmazás és a családon belüli erőszak. Ezen túlmenően különböző pszichés magatartások jelennek meg (itt nemcsak Lisbethre gondolok), és nagy súly helyeződik a női kiszolgáltatottságra is.

Nehéz erről a könyvről írni, mert megdöbbentő az, amivel szembesülünk az oldalakon. Ez a könyv nem egy "lágy" krimi, vagy könnyed olvasmány. Meglehetősen brutális leírásokat tartalmaz, nem finomítja és nem kendőzi el az író ezeket - esetenként földhöz vágja az olvasót az, amit olvas és nem hisz a szemének, hogy leírva látja ezeket az eseményeket; drasztikus az őszintesége.

Végső soron meg kell, hogy valljam minden kezdeti nehézség és brutalitás ellenére tetszett a könyv. Letaglózó a történet, és amint beindulnak az események letehetetlen a regény.

„Vannak azonban történetek, amelyek nem engedik el többet az embert, bemásznak a bőre alá.”

Sok feltárandó rejtély és kiszámíthatatlanság jellemzi, ezért vonzza az olvasókat. A Millennium-trilógia első kötete után elképzelni sem tudjuk még, hogy mit tartogatnak a további kötetek. 

Értékelés: 5/5 - Ez egy nagyon komoly könyv volt, és a téma amely köré íródik meglehetősen kemény. Tetszett a leplezetlensége és a tárgyilagos stílusa. Ha végig gondolom még mindig a hatása alatt vagyok az olvasottaknak.