Marissa Meyer: Scarlet - Piroska és az Ordas Rend katonái

Jaaaj jajj nagy bajban vagyok, ha a Cinder-re azt mondtam, hogy IMÁDTAM, akkor mit fogok most mondani a Scarlet-re... hááááát továbbra is IMÁDTAM, DE NAGYON!!! :D

Hosszas várakozás után végre valahára megjelent magyarul is a Holdbéli krónikák második kötete, és azt kell mondanom, hogy erre megérte várni. Természetesen elsők között kaptam az alkalmon, hogy a kis kezeim közé kaparintsam a folytatást és mindent félredobva bele is fogtam... komolyan mint a narkó után remegő drogos, fájdalmas elvonási tünetek közepette szinte alig hittem, hogy a kezemben tartom, olvashatom, újra elmerülhetek ennek a sci-fi mesének a világában.

Azért halkan megsúgom kicsit féltem, nehogy erre a sorozatra is igaz legyen az, hogy az első kötet után a második már nem olyan nagy attrakció. Nálam ez nem így volt, ha lehet  a Scarlet-et még jobban szerettem, mint a Cindert. Míg az első kötet számomra nagyon kiszámítható volt, mégis ennek ellenére magával ragadott a világa, addig a második kötet fordulatokban gazdag, mozgalmas történet volt, mely azért okozott meglepetéseket és ha lehet még jobban elbűvölt, így az év végére újabb kedvencet avathattam.

A történetről nem is nagyon akarok mesélni, mert spoiler mentesen szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Talán annyit azért el lehet mondanom, anélkül hogy lelőném a poént, hogy minden megtalálható volt ebben a kötetben: titkok, hazugságok, önfeláldozás, akció... és még sorolhatnám. Mindez a már korábban megszokott környezetben.

Mindenesetre nekem nagyon tetszett az egész könyvnek a megoldása, ahogyan egybe fonódik "Hamupipőke" és "Piroska" története. Egyszerűen zseniális az írónő, ahogy egybegyúrja a szálakat, és teljesen újat alkot. Megint ott volt az, hogy nagyszerű alapnak szolgált a mese, de már régen nem azt a történetet olvastuk csak önmagában, hanem Scarlettét és Cinderét. Így egy több szálon futó mozgalmas, eseménydús sztori lett az eredmény.

Megmaradnak a már megismert karakterek, de kapunk új szereplőket is, akik csak színesítik a képet. Nekem speciel nagyon szívemhez nőtt Carswell Thorne kapitány, és még Farkas is (minden árulása ellenére).

Na, de akkor szépen sorban. Thorne kapitány volt nálam az, akivel mikor először találkoztam a lapokon nem tudtam eldönteni, hogy mit keres itt, arról nem is beszélve, hogy minden leírás ellenére kapásból egy 50-es pasasnak képzeltem, nem egy 20-as éveit taposó jóképű nőcsábásznak. Ilyen ígéretes kezdet után aztán gyorsan helyre került a fejemben a karakter és már nem voltak ilyen "kis" megtévelyedéseim. Mindenesetre ebben a "helyrekerülésben" nagy szerepe volt annak is, hogy miután Cinderrel találkoznak kettejük szócsatái üdítően hatnak a történetben, és megmosolyogtatják az olvasót. Itt azért én kiemelném azt, hogy Cinder karakter fejlődése mellett sem lehet csak úgy elmenni. Számomra talán ebben a kötetben járja be a legnagyobb ívet, próbálja megismeri magát a múltját; vívódik, mégis elhatározásra jut, pedig a kötet elején nem sok esélyt adtam volna neki, mégis így még közelebb éreztem őt magamhoz.

"A hangszóróból megint ugyanaz a tiszta női hang hallatszott.
- Thorne, nem tudom beindítani az automatikát.Úgyhogy kézi vezérléssel kell felszállnunk.
A férfi kétségbeesetten nézett a vezérlőkre.
- Mióta pofázik vissza nekem ez a hajó?
- Én vagyok az, te idióta!
Thorne közelebb tartotta a fülét a hangszóróhoz.
-Cinder?"

Farkas karakterét miként is lehetne kifejteni, hiszen már a neve is beszédes, ő tipikusan az a karakter, akinél már a felbukkanásánál érzed, hogy valami sántít nála, de azt is tudod, hogy mi ez a bajsejtelem csak később derül ki, és ez nem azért van, mert ez a Piroska és a farkas, és tudod, hogy ő lesz az, aki megeszi a nagymamát... Főleg mivel ebben az "adaptációban" nem lehetsz biztos benne, hogy a sztori végén ő lesz a főgonosz, sőt...

"- Az egészben nem az a legnagyobb hülyeség, hogy megpróbállak megvédeni - nézett ismét a lányra Farkas. - Hanem az, hogy szinte már elhiszem, hogy ez számít valamit is."

Természetesen nem feledkezhetünk el kötet címét adó szereplőről sem, Scarlet-ről - őt is nagyon megszerettem, főleg a megnyilvánulásai, a dolgokhoz való hozzáállása miatt lopta be magát a szívembe. Igazából az ő karaktere olyan mint a piros kapucnis felsője, lobbanékony, tüzes és heves. Ő a "csacsi lányka", aki mégis megbízik a Farkasban, és az "eredeti" történet ezen alapvető vonásból/fordulatból egy izgalmas és magával ragadó sztorit kerekít az írónő.

A végére hagytam az előző kötetből személyes kedvencemmé vált Ikot, akit nagyon csúnyán elintézett Adri és már-már megsirattam szegény kis androidot, de itt most legnagyobb örömömre visszatért, és hozta a régi formáját, mintha mi sem történt volna.

"- Cinder - szólalt meg Iko néhány percnyi hallgatás után, mialatt alaposabban felmérte a helyzetét. - Elképesztően kövér vagyok. - A fémes hangból tisztán kihallatszott a nyafogás.
- Mert egy hajó vagy, Iko."

Na most lehetne engem szépen falhoz állítani, hogy de akkor gyakorlatilag mindenkit megszerettem... ezt azért nem mondanám, Levana, mint negatív karakter továbbra se a kedvencem. Sőt Kai-al sem tudok napirendre térni, valahogy nem értem meg őt, és miután az előző kötetben szörnyen csalódtam benne, a mostaniban olvasni az ő nézőpontját, hát mit is mondjak... elég képmutatónak tűnt, de ez természetesen csak az én személyes véleményem.

Mindent összevetve rajongásom határtalan és meghajolok az írónő fantáziája előtt, mert csodálatosat alkotott és továbbra is fenntartja az érdeklődésem. Azért még annyit csak nem bírok magamban tartani, hogy akármennyire olvasót dühítően is lett megint vége a történetnek (bár azért ez nem kimondottan az a függővég, mint az előző kötet végén), az kimondottan tetszett, hogy ott lebegett abban az egy mondatban az ígéret... annak az ígérete, hogy a folytatásban sem fogok csalódni.

Értékelés: 5/5** - Lehet még ennél is jobb??? - kérdem én. A Piroska és a farkas mesét nagyon szerettem megboldogult gyermekkoromban is, de ez az alternatíva nagyon nagyon tetszett. (Mondhatni hű maradtam önmagamhoz... ;) )

Veronica Roth: A hűséges

Te, szent ég!!! (és nem pozitív értelemben) Itt a trilógia vége, és így a harmadik kötet után már nem is bánom. Az első kötetért oda voltam, a másodikkal már néhol szenvedtem, de ez a harmadik... háááát... én még könyvvel ennyire nem harcoltam meg. Komolyan, elkezdtem olvasni és már akkor éreztem, hogy nekem olyan döcögősen megy ez most. A váltott szemszög se jött be... néha már nem tudtam, hogy "kinek a fejében járok" és vissza kellett lapoznom a fejezet elejére (ahol olyan gyengébb képességűek kedvéért, mint én... fel lett írva, hogy ki mesél most). Rettentő hosszú időt vett igénybe, mire kiolvastam ezt a könyvet - nem a hossza miatt, hanem mert annyira könnyű volt minden egyes alkalommal becsukni letenni; amikor ránéztem felvetődött a gondolat: "Akarom én most ezt?" a válasz legtöbbször NEM! volt, és más könyvbe vágtam bele.

A történettel kapcsolatban sokszor az olvasás során az volt az érzésem, hogy cseberből vederbe folyik a sztori - csoportok vs. csoportnélküliek, géntiszták vs. génkárosodottak -, mindig csak konfliktusok, amelyek valamilyen megkülönböztetés alapján alakulnak ki, de még az se oldódott meg, amiből kiléptünk, de már belépünk egy másik problémába. Olyan benyomást keltett bennem ez az egész, mintha az írónő valami nagy durranással akart volna előrukkolni, hogy "huuuh én most nagyon meg fogom lepni az olvasóim és nagy megdöbbenést váltok ki", de nálam ez nem szólt nagyot, sőt harmat gyengére sikeredett.
Semmi nagy fordulatot nem tudnék feleleveníteni, valahogy úgy belefásultam ennek az egésznek az olvasásába. Még az se nagyon dobott rajtam, hogy Négyes fejébe beleláthattam, sőt néha már-már inkább csalódás volt őt olvasni. Tris az előző kötetnél kivívta nálam az istenek haragját, de mégis valahogy most nem téptem tőle annyira a hajam, mint azelőtt.  

Számomra vontatott volt az egész, és mindig az a hátsó gondolat tolakodott előre, hogy az írónő sok mindent akart belezsuppolni ebbe a könyvbe. Na igen, meg mindezek mellett mintha ilyen ad hoc jelleggel lett volna írva... mindig hozzáírtak volna egy kicsit és nem volt konkrét ötlet, elképzelés, hogy mi lesz a végkifejlet, hanem majd ahogy esik úgy puffan. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a vége se lepett meg... annyira várható volt, hogy valami hasonló fog történni.

"- Igen, néha tényleg alaposan próbára tesz bennünket az élet - mondja. - De tudod, mi tartja bennem a lelket? (...) - Azok a pillanatok, amikor nem érzem megpróbáltatásnak... - mondja. - Az a titok ebben az egészben, hogy ezeket észre kell venni, amikor eljönnek."

Annyi pozitívum azért volt ebben a kötetben, hogy számos szép gondolatot vonultatott fel, amelyek a történettől függetlenül megállják a helyüket, és ezeket mindenképpen értékeli a szemfüles olvasó.

Összességében nézve az egész trilógiára azt tudom mondani, hogy itt megvalósul az, amit folyamatosan romló tendenciának hívnak... könyvről könyvre rosszabb lett. Nálam az első kötet - A beavatott - volt a nagy dobás, nagy kedvenc, az utolsó kötet, pedig a nagy bukás. Szörnyű kimondani, de ha nem trilógia lenne, hanem még tovább húznánk, akkor a többi kötetet már nem olvasnám el, mert nekem itt és most lett ebből elég. (Tudom lesz még egy kisebb történeteket felvonultató kötet Négyes szemszögéből - hmm erre csak annyit tudok mondani, hogy talán itt még adok egy esélyt a szépfiúnak...)

Értékelés: 5/3 - Erősen közepes, és csak azért adok ennyit, mert már nincs belőle több rész.

Gaura Ágnes: Lángmarta örökség

Egy sikeres múzsa szabadítás, egy átkozott balszerencsés széria és egy tengerentúli lidércnyomás után sem válik egyszerűbbé Bori élete. Ebben az újabb kötetben egy őse által ráhagyott hagyaték nehezíti meg az életét hősnőnknek.

Mondanom se kell, hogy az előző kötet sokat sejtető befejezése után alig vártam, hogy a kezembe vehessem ezt az újabb történetet. Kíváncsian vártam, hogy mi kerül ki az írónő kezei közül, mivel lepi meg az olvasóit, hogyan folytatódnak a kalandok. Őszintén szólva én személy szerint nem támasztottam semmilyen elvárást sem, mert ezt megelőzően bármilyen esetleges félelem vetődött fel bennem, vagy gondolat foszlányom támadt azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a folytatásban, mindig megcáfolódtam, így ez alkalommal hagytam magam meglepetni - és igen vártam nagyon a könyvet, hogy megjelenjen.

Azért sejtéseim voltak a kötettel kapcsolatban, főleg mikor napvilágot látott a cím, de már a Lidércnyomást követően maradtak számomra olyan nyitott kérdések, amelyek sejtettem, hogy ebben a kötetben lesznek megválaszolva, vagy ha nem is válaszolja meg számomra, akkor bővül tisztábbá válik valamelyest. A címnél maradva sejtettem, hogy a korábbiak során már felmerült "ellopott levél" kavarja majd meg az állóvizet, de azt álmomba se gondoltam volna, hogy ebből egy mennyire összetett történet alakul majd ki.

"Sokféleképpen szembetalálkozhatunk a saját múltunkkal. Elmehetünk egy múzeumba, vagy nézhetünk régről fennmaradó romokat, és átérezhetjük, hogy hosszú és izgalmas történelemmel egy nagyobb egységhez, az emberiséghez tartozunk. A személyes múltunk már más kérdés."

A történet is e bizonyos hagyaték köré épül fel. Mi is tulajdonképpen ez az örökség? Ki, hogyan, kinek és miért szerezze meg? Ekörül forog a cselekmény és már magában az izgalmas, hogy Borival együtt pontról-pontra jutunk el egyes kérdések megválaszolásához, melyek újabb kérdéseket vetnek fel.
A borítóból is sejthető, hogy Egyiptom is jelentős szerepet kap ebben a kötetben. Ez nem feltétlenül érheti meglepetésként az olvasót, mégis elképesztő volt, hogy milyen szervesen beépült a történetbe, és egyáltalán nem teszi idegenné. Ez lehet azért nem lepett meg annyira, mert Boriból mindig előtör az egyiptológus, vagy azért nem, mert engem is eleve érdekel ez az ősi kultúra... ez már rejtély marad.

Számomra ebben a kötetben a karakter fejlődés is tetten érhető. Valószínűleg ez korábban is megvolt, de nekem valahogy most érett be, most éreztem a szereplőkön azokat a változásokat, melyek az előző kötetekben "megélt" események következményei. Talán úgy is fogalmazhatnék, most lett igazán szembetűnő az, ami az előző kötetekben folyamatosan építkezett.
Borinál ez leginkább a vámpírokhoz való hozzáállásában ütközött ki. Természetesen még mindig megvan az egészséges ellenszenv, ami egy vámpirológustól, akit "Csapolónak" becéznek elvárható, de már ő maga is észre veszi, hogy nem feltétlen gyűlölet dominál és olyan dolgok történnek, amelyeket korábban elképzelni se tudott volna.

"Nem vagyok komplett, hogy egy vámpírra bízom az utolsó üzenetemet, gondoltam. Mégis, valahogy megnyugtató volt olyan hírmondót választani, aki egyrészt nem hal meg, mivel eleve halott, (...)"

Attilánál se múlt el következmények nélkül múzsacsók... valamelyest visszatért régi énje, a tapló főnök, aki abban leli örömét, hogy Bori idegeire mászik a különböző megjegyzéseivel. Nekem mégis az volt vele kapcsolatban a hátsó, külön bejáratú gondolatom, hogy azért mély nyomokat hagyott benne a szenvedélyekkel teli múzsacsókolta időszak.

"(...), csak ne kelljen még egyszer átélnem azt az őrült szenvedélyt. Tényleg azt hittem, hogy belepusztulok a szerelembe. Na az rohadtra kínos volt."

Emellett azért említésre méltó, hogy Fehérholló igen hosszú időszakra visszanyúló múltjának egy töredéke is megjelenik előttünk. Ezzel valahogy egyre közelebb kerül ő is az olvasóhoz akarva-akaratlanul.
Most csak hármukat emeltem így ki igazán. Azonban mellettük feltűnnek újabb karakterek, sőt előkerülnek régiek, akik még okoznak/okoztak meglepetéseket.

Mindent egybevéve nagyon tetszett ez a történet is, megérte a várakozást kétségtelen. Újabb jól kidolgozott, fordulatos, izgalmas, folyamatosan építkező cselekménnyel találtam szembe magam, amiből nem hiányozhattak a már jól megszokott Bori-féle elmés riposztok, hiszen ezek adják ennek az egész sorozatnak a stílusát, az esszenciáját. Mindezek mellett érzem a rengeteg háttérmunkát, és ez még jobban kivívja az elismerésem.
A történet befejezését követően meg csak egy kérdés merül fel: "MI LESZ ITT MÉG???". Komolyan nagyon kíváncsian várom már megint a folytatást, mert nem lehet így kétségek közt hánykódva hagyni az olvasót.

Értékelés: 5/5 - Hihetetlen volt, engem nagyon vitt magával és folyamatos olvasásra késztetett, mert sose tudhattam előre, hogy mi jön még.

John Green: Csillagainkban a hiba

Először is... Tudom, hogy nem túl szerencsés így kezdeni egy bejegyzést, de ezt a könyvet nem is nagyon akartam elolvasni, végül mégis belefogtam.

Miért nem akartam olvasni? A témája miatt. Őszintén szólva én féltem attól, hogy daganatos betegekről olvassak regényt, ennek oka nagyon egyszerű én már megéltem azt, hogy hozzám közelálló személy rákos betegségben szenvedett. Szó, ami szó... az elolvasás után, hát kavarogtak bennem az érzések tisztességesen, emésztgettem a sztorit és talán még mindig emésztgetem.

Mindenekelőtt, aki ebbe a könyvbe belefog, ne számítson a "happy endre" a végén, hogy mindenki meggyógyul és boldogan élnek míg meg nem halnak, mert azt ki kell ábrándítsam... nem ez lesz a vég.

A könyv témája maga is nagyon kemény rákbeteg fiatalokról szól. Nagyon tetszett a könyv elején az, hogy ők hogyan is állnak hozzá a betegségükhöz, sokszor megmosolyogtam már a szóhasználatot is, amivel élnek. Pedig már a kezdetekben is volt kemény pillanat és mégis már-már azt éreztem, hogy ők egymást segítik át a gondokon.

"– Adj időt magadnak a gyógyulásra. És tizennégy hónap nem olyan nagy idő a dolgok rendjében. Még csak az elején tartasz, öcsi. Majd meglátod. – Kivonult.

– Elment? Bólintottam, aztán észbe kaptam, hogy nem láthatja. – Ja – feleltem.

– Meglátom? Tényleg? Ezt komolyan mondta?

– A Jó Ápolónő Tulajdonságai. Start! – mondtam.

– 1. Nem szellemeskedik a nyomorékságoddal – folytatta Isaac."

Ezután jött a "Love Story" szál... nem vártam és mégis volt, aranyosnak találtam (ez volt a legjobb szó nálam az egészre). Nem igazán ez kötött le az az igazság. Nekem egy idő után már olyan szükségszerűnek tűnt, hogy ennek fel kellett bukkanni a könyvben és igen utána egy darabig átveszi a főszerepet... itt már azonban sejtettem, hogy hasonló befejezés vár ránk, mint az "eredeti" történetben (na jó ez utóbbi sejtésem annyira nem talált be, mert itt fordított az író egyet, de gondolhattam volna...). Egészen eddig, úgy a könyv feléig kb. azt mondtam rá, hogy "varázslatos", mert az volt... az üzenet, a hozzáállás, amit közvetített. Viszont a végén ezt a szót már nem használtam volna... sőt egyáltalán eszembe se jutott. Megdöbbentő volt a lapokon szembesülni teljes valójában magával a betegséggel, a küzdelemmel, a gyásszal, a veszteséggel.

"- Szép kis háború - mondta megvetően. - Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz."

Egy dolog volt, ami törést jelentett számomra a könyvben. A holland íróval való találkozás, az ő viselkedése, és Hazel viselkedése. Már maga az egész szituáció, ami a találkozáshoz vezetett számomra érthetetlen és értelmetlen volt.

Végül azért el kell mondjam tetszett a könyv, de nem könnyeztem meg. Voltak pillanatai, amelyek nagyon meghatottak, de nem csikartak belőlem ki könnycseppet. Ez nem feltétlen a könyv hibája, de nem is az enyém... ennek egyszerűen így kellett lennie.

Mindent együttvéve magával ragadott a könyv a maga őszinteségével és realitásával. Néha kell ilyen típusú könyveket olvasnia az embernek, mert ezek visszarántják az életbe és tudatosul benne az, hogy az élet bizony nem egy "kívánságteljesítő gyár" és nem mindig csodás, fényes, hanem sokszor sötét, kegyetlen.

Értékelés: 5/5 - Megdöbbentő az őszinteség, amit áraszt, mégis megmutatja, hogy még egy ilyen világban is vannak "apró" örömök, leszámítva a sok keserűséget. Ez a könyv egyszerre szórakoztat és meghat.

Megjegyzés: 2014. június elején kerül a mozikba a regényből készült film.

Kiera Cass: The Elite - Az Elit

Nagyon furcsa, de egy árnyalatnyival jobban tetszett ez a rész, mint az első. Míg A Párválasztóból csak a hercegnős csilli-villi álomvilág maradt meg leginkább bennem, addig ez a rész már egy kicsit más volt számomra. Továbbra is csilli-villi, de már nem azon az elképzelhetetlenül naiv, sablonos és klisés módon. Még mindig egy könnyed történet, ami olvastatja magát. Vitathatatlan, ha valaki belekezd és éppen olyan hangulatban olvassa a sztorit egyszerűen letehetetlen.

Ez a rész már magáról az Elitről szól, a Párválasztónak arról a részéről, amikor már csak 6 lány van versenyben, azok, akik a legesélyesebbek arra, hogy hercegnévé váljanak.

Mégis ebben a kötetben már hangsúlyosabb Illéa helyzete, már a lázadókról sem csak beszélnek és néha fel-fel bukkanak, hanem meg-megkavarják az állóvizet. Megjegyezném, hogy ezeket a zavargásokat kiválóan időzíti az írónő, mert utánuk mindig bekövetkezik valamilyen fordulat - általában America ráébred vagy rájön valamire saját magát, illetve Maxont illetően.

A szerelmi háromszög továbbra is fennmarad. America sokszor már olyan, mint egy napraforgó, mindig arra fordul, amerről éppen a nap süt, vagyis mindig a két férfi közt vergődik, és mindig az adott pillanatban kéznél levő a nyerő.

"A mondatnak ezernyi befejezése tükröződött Aspen szemében, s mindegyiknek hozzám volt köze. Az láttam benne, hogy még mindig vár rám. Hogy jobban ismer bárki másnál. Hogy egyformák vagyunk. Hogy a két palotában töltött hónap nem teszi semmissé a megelőző két évet. Hogy nem számít, mi történik, Aspen mindig ott lesz nekem."

Az biztos, hogy azért nem könnyű a helyzete, hiszen a két férfival gyakorlatilag két lehetséges élet között is kell választania. Valljuk be ez egyikünknek se menne könnyen, még akkor se ha elvonatkoztatunk a hercegnős körítéstől és lecsupaszítjuk a tényeket. Azonban meg kell jegyeznem, hogy a kötet végére mintha dűlőre jutna és elhatározná magát egy út mellett.

"Pár órája még azt hittem, hogy örökre elvesztettem Maxont. Most, hogy már tudtam, mit is jelent számomra, készen álltam arra, hogy megküzdjek érte."

A karakterek is változatlanok, azonban rá kell jönnünk az olvasás közben, hogy semmi sem olyan, amilyennek kívülről látszik, senki és semmi sem tökéletes. Ezzel nekem már-már kilépett a mesék világából és fel-fel villant egy kis való élet.

Ezt a részt leginkább számomra a nagy hullámhegyek és hullámvölgyek jellemezték. Ezt értem Americára, Maxonra az egész sztorira. Voltak benne váratlan fordulatok, amelyek megleptek és nem számítottam rájuk, és ezeknél mindig éreztem, az a céljuk, hogy fordítsanak egyet a cselekményen; nem voltak erőltetettek, de célzatosak voltak.

Mindenesetre azt le kell szögeznem, hogy még így a második kötet elolvasása után se tudom teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a legelején elinduló 35 lányból ki lesz az az egy, az igazi, akit majd a herceg választ élete párjául. Persze tudom én, hogy mindenki azt várja Amercia lesz a befutó, de nem is tudom... itt még meglephet minket az írónő. Ha mégis ő lesz a befutó, úgy gondolom, hogy nem lesz zökkenőmentes az útja a hercegig és a koronáig. Már csak ezen kérdőjelek miatt is várom a befejező kötetet.

Értékelés: 5/4,5 - Számomra sokkal lendületesebb volt, mint A Párválasztó és jobban meg is fogott.

Kiera Cass: The Selection - A Párválasztó

Pont a legjobbkor olvastam... szerettem ezt a könyvet, történetet, mert valahogy pont azt adta számomra, amire most szükségem volt; egy könnyed, csajos olvasmány volt.  Egyből beszippantott és magával ragadott a disztópikus környezet és a feleség kereső valóságshow-szerű történet.

"Már maga a gondolat, hogy valakit beneveznek egy versenyre, ahol az ország apraja-nagyja végignézheti, hogyan választja ki ez a nagyképű kis tejfeles szájú suhanc a legszebb és legfelszínesebb lányt a tömegből, hogy aztán a tévé képernyőjén feltűnhessen mellette egy hallgatag, csinos arcocska... hát, ettől sikoltozni támadt kedvem. Létezik ennél megalázóbb helyzet?"

Nem egy olyan tipikus disztópiával állunk szemben, mint a Battle Royale, Éhezők Viadala, vagy akár A beavatott. Én nem is ezt a vonalat éreztem a leginkább hangsúlyosnak. A történet szempontjából természetesen jelentősége volt, de számomra a kasztok leginkább a társadalmi különbségek fokmérőiként szolgáltak, és maga a Párválasztó eseménye meg egyfajta kiugrási lehetőségként villan fel a történet elején.

Itt a történet középpontjában maga a Párválasztó áll (hihetetlen módon) és a herceg kegyeiért folyik a harc. Nekem kimondottan tetszett a történet mindannak ellenére, hogy sokan állítják tele van klisékkel és sablonos a sztori, mégis van valami bája... olyan tündérmesét idéző az egész, és szó se róla, néha az embernek szüksége van ilyen hercegnős, csillógó-villogó, gyönyörű ruhákról és a jóképű kedves hercegért való küzdelemről szóló történetre.

Valahogy a szerelmi háromszög is úgy adta magát... nem lepett meg, sőt várható volt, hogy legyen valami akadály... még se lehet minden egyszerű.

"Hajlandó lennék-e olyan életet élni, amire sosem vágytam? Hajlandó lennék-e végignézni, ahogy udvariasan randevúzik mindenki mással is, hogy biztosan ne kövessen el hibát? Hajlandó lennék-e vállalni ugyanazt a felelősséget, amit neki hercegként muszáj? Hajlandó lennék-e szeretni?"

A karakterek se mondanám, hogy olyan nagyon kidolgozottak. America őrlödik, van a nagy szerelem és a herceg - hihetetlen módon a két személy nem egy és ugyanaz - azonban végül már ő maga se tudja igazán kivel hányadán áll, még saját magával sincs tisztában sokszor. Mégis belecsöppen egy sajátjától teljesen idegen világba és sokakkal ellentétben nem hazutolja meg önmagát, hozza azt, ami a személyiségből fakad és nem feltételenül érdeklik a következmények.

Aspen, America nagy szerelme, ami már a történet elején kiderül. Ő se egy mélyen kidolgozott karakter, akár azt is mondhatnánk ő testesítette meg a történetben a való világot, magát a realitást.

Végül pedig a herceg, akiről van egy kialakult kép és van a valóság... természetesen e kettő se fedi egymást. Számomra ő volt maga az illúzió; megtestesíti azt a férfit a történetben, akiről hmmmm... valljuk be minden nő titkon álmodik.

Ilyen karakterekkel egy versengés középébe csöppenünk egy disztópikus környezetben, ami a jövőt képviseli, mégis számomra néha olyan érzetet keltett, mintha a múltba mentünk volna vissza. Ez mind megnyilvánult a szabályokban, a szokásokban, a kasztok rendeltetésében, feladataiban, helyzetükben.

Összességében egy kedves történet, amelyen nem kell sokat gondolkodni. Igazi; lányoknak való olvasmány, ami - azt is mondhatnám, hogy a Disney hercegnők világába repít vissza minket. Ugyanis mutasson nekem bárki olyan lányt, fiatal nőt, aki annak idején kisgyermekkorában titkon nem álmodott arról, hogy hercegnő legyen? Ez a történet számomra ezt a régi álmot idézte.

Értékelés: 5/4 - Jó kis könyv. Magával ragadó, álom- és mesevilágot idéző történet felnőttesebb változata, amiben még megeshet, hogy a szegény leányból hercegnő lesz.

Gaura Ágnes: Lidércnyomás

Honnan is indítsam a gondolataimat? Ez a könyv is tetszett, bár voltak félelmeim vele kapcsolatban. Az első könyvnél - Vámpírok múzsája - attól tartottam, hogy magyar környezetben játszódik; ennél a kötetnél pedig pont attól tartottam, hogy Amerikában. Na erre varrjon bárki is gombot, még én magam se tudom megmagyarázni, hogyan jutottam el eddig. Mégis valahogyan rendhagyónak érzem ezt részt… valószínűleg a környezet miatt is, meg maga történet is, talán úgy tudnám ezt a legjobban megfogalmazni: Az írónő kiragadott minket a komfortzónákból és megpróbáltuk, hogy másképp és máshol is működik-e ez az egész „Boriverzum”. Mindenesetre nem csalódtam… továbbra sem, sőt egyre kiforrottabbnak érzem a könyveket.

A történettel kapcsolatban, már a kötetcímmel leragadtam, hogy te "Úristen" mi fog már megint történni szegény Borival, mit él át a múzsa szabadítás és egy igen jól sikerült átok után. Nem kellett csalódnom, de most társa is akadt nem egyedül élte meg a „lidércnyomást”. Bár meg kell valljam, most volt egy kis gondom magával a karakterrel. Néha kezdett Bori átesni a ló túloldalára… voltak hiszti rohamok, amik nem igazán vallanak rá - bár ezt néha én is a szexuális frusztráltságnak tudtam be, mint egyesek; az is már a „személyiségéhez” tartozik, hogy kicsit fázis késéssel jön rá arra, hogy igazán mit is szeretne (ezt leginkább a magánéletére értem) és ezzel csavarint egy kicsit a sztorin, ilyenkor kezdi el várni az olvasó, hogy mit hoz majd a "jövő", a következő kötet.

"Egy máglyán égek, gondoltam, egy hatalmas máglyán, ahol mindjárt elszabadul a pokol tüze. És, basszus, mit csinálok? Mosolygok. A lángok elharapóznak, a tűz még ott is fáj, ahová el sem érhet, és én csak mosolygok."

A karakterek ismét bővülnek… többet szerepelt a kötetben Eric Bowman, hiszen ő látja vendégül hőseinket, érdekes hiszen ő eddig is fel-fel tűnt, most viszont szerephez is jut. Mellette a természetfelettiek köre is bővül… újabb egyedekkel ismerkedünk meg.

A történetnek is van egy kerete. Boriék egy esküvőre utaznak, de nem szórakozni, hanem dolgozni és közbeiktatnak egy szépségversenyt is. Maga az esküvő adja a keretet leginkább… hiszen az esküvőre mennek, és a sztori az esküvővel, majd a hazaérkezéssel ér véget; közben pedig robog a cselekmény. Ebből a szempontból is rendhagyónak tekinthető ez a kötet, mivel ilyen keretbe ágyazott a sztori. Tetszett ez a vonal és jól felépített volt az egész történet. Mindennek jelentősége volt, még akkor is ha a kezdetek kezdetén ezt nem hittük volna. Igaz számomra néha kicsit megült a történet, de ez nem volt annyira vészes… később, a tovább olvasással jöttem rá, hogy ezeknek a részeknek is volt jelentőségük.

Összességében egy nagyon jól megírt könyv. Tetszett, vitt magával, mert érdekelt, hogy hova fog mégis kilyukadni az egész történet, nem volt kiszámítható most sem, apránként állt össze a kép. Egy puzzle-höz tudnám hasonlítani leginkább most ezt… A szereplőkkel együtt raktuk ki a kirakós darabkáit és állt össze végül a kép. Ezért tetszett nekem olyan nagyon.

Még muszáj megemlítenem, hogy azért is szeretem nagyon ezeket a könyveket, mert érzem a beléjük fektetett energiát és a rengeteg munkát, ami az írónőt dicséri. Nagyon becsülöm ezt, mert azt az érzetet kelti bennem, hogy engem, az olvasót akar szórakoztatni, én/mi vagyunk a fontosak, és csak olyan kapukat hagy számomra/számunkra nyitva, amelyek bezárását a folytatásokra tartogatja.

Értékelés: 5/5 - Szépen épült az egész történet, minden szereplőnek volt feladata, jelentősége, és várom a folytatást, hogy mit hoz még a jövő. :)

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Nagyon a szívembe zártam ezt a könyvet. Kíváncsiságból kezdtem bele eredetileg, mert nagyon vonzó volt a fülszöveg, valamint maga a kor, amelyben játszódik eleve vonz. Személy szerint nekem annyit bőven elég volt tudni erről a kötetről, hogy a 19. századi viktoriánus Londonban játszódik, fantasy, és steampunk. Érdekesnek tartom azokat a történeteket, amelyek ilyen környezetben játszódnak, akármilyen műfajról beszélünk is. Mindenesetre nem hittem volna, hogy ennyire rabul ejt majd Alexia Tarabotti története.

Miután ilyen sikeresen belőttem térben és időben a sztorit, hát hogyan is fogjak bele… Már az elején magával ragadott a történet. Tarabotti kisasszony és Lord Maccon kettősével már a történet kezdetén megismerkedünk, és ebben a könyvben ők mindent visznek. A kettejük közötti szócsaták és érzelmek vihara (lehet érzelmek helyett az ösztönök találóbb lenne) valahogyan mindig előre kúszik a sztoriban, de ez engem egyáltalán nem zavart, sőt kimondottan üdítő volt, hogy már a kötet végére dűlőre jutottak egymással és még nem kerülgették egymást úgy, mint macska a forró kását köteteken és több száz oldalon keresztül. Ez utóbbi kétségtelenül az írónőt dicséri.

„– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf.”

Ahogy belevágunk a könyvbe egyből egy rejtéllyel találjuk szembe magunkat, vagyis inkább Alexiánk és Lord Maccon. Ennek a rejtélynek a megoldása lenne az, ami végig megy az egész cselekményen, mégis én inkább mellékszálnak éreztem ezt, megvolt azért, hogy irányítsa a történetet, terelgesse a szereplőket, de ennél többet nem nyújtott.

A karakterekről is muszáj említést tennem, mert nem lehet csak úgy elmenni mellettük. Nem olyan nagyon kidolgozottak, nem feltétlenül éreztem bennük mélységet, akár néhányat sablonosnak is mondhatnánk és mégis annyira szerethetőek mindannyian, hogy ezen is könnyen túllép az olvasó. A két már említett szereplő mellett azonban még mindenképpen kiemelném Lord Akeldamát a borzalmasan szirupos jelzőket használó boly nélküli vámpírt, aki sosem ismétli önmagát; Lyall professzort, Lord Maccon jobb kezét; és Miss Hisselpenny kisasszonyt Alexia borzalmas kalapokat viselő barátnőjét, aki a - kalapjait leszámítva - konzervatív erkölcsök főképviselője a naivságával együtt; valamint azért Alexia családjáról se szabad elfeledkeznem. Nagy vonalakban ők lennének azok, akik még szórakoztatóbbá és könnyedebbé teszik ezt az egészet.

„– Ivy kedvesem – szólt Tarabotti kisasszony, amikor barátnője felbukkant –, igazán remek, hogy ilyen hamar sikerült beszorítanod e sétát a programodba. Nicsak, milyen förtelmes a tökfödőd! Remélem, legalább nem került egy vagyonba.

– Ó, Alexia! Elbűvölően tuskó módon szidalmazod a kalapomat.”

A könyv stílusa az, ami egyből magával ragadja az olvasót. A kort bemutató leírások - ruhák, napernyők, szokások, erkölcsök, találmányok - is szerves részét képezik a történetnek, és nem érezzük azt, hogy ezek az oldalak megtöltését szolgálnák. Így válik teljes egésszé a történet, és ezeknek köszönhetően fel sem merül, hogy esetleg hiányérzet keletkezzen az olvasóban.

Összefoglalva: Ez egy könnyed, szórakoztató olvasmány. Nagyon tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a kort, amelyben játszódik és a fantasyt, valamint nem akadnak fenn azon, hogy a karakterek nem feltétlenül olyan nagyon részletesen kidolgozottak, ennek ellenére vidám perceket tudnak szerezni az olvasónak.

Értékelés: 5/5 - Nagyon megszerettem ezt a történetet, nem tudom miért vártam vele eddig, hogy olvassam.

Veronica Roth: A lázadó

Nagy gondban vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az első kötet után nagyon vártam, hogy olvashassam, de most nem is tudom, hogy fejezhetném ki magam… Messze elmaradt számomra A beavatottól (így tudom a legdiplomatikusabban megfogalmazni). Esetenként nagyon szenvedősre sikeredett az olvasás.

Megpróbálom felvenni a fonalat, hogy aztán kilyukadhassak valahova - még magam se tudom hova.

Igazából ennek a könyvnek a története ott folytatódik, ahol az előzőt abbahagytuk, gyakorlatilag semennyi idő sem telik el a két kötet között - időfolytonosságban vagyunk. A karakterek sora egy kicsit bővül, vannak köztük olyanok, akik az előző részben kevésbé jutottak szerephez, azonban most jobban a színre lépnek és belépnek a sorba. Továbbá megismerkedünk a könyvben behatóbban a Barátságosak és az Őszinték csoportjával is. Természetesen a cselekmény központjában a kirobbant háború áll, valamint az Elfajzottak üldözése.

Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor az a KÜZDELEM lenne. Mivel ez most maga volt a küzdelem (minden téren)… Volt itt minden. Tris belső küzdelmei, akkor bizonyos mértékig a Négyessel/Tobiasszal való küzdelme is terítékre kerül - igen komoly bizalmi gondokkal küzdenek; a csoportok közötti küzdelemről se feledkezhetünk el… és hiába próbálom folyamatosan ez a "küzdelem" szó kúszik előre. Igazából nekem ebből volt egy kicsit sok - én is küzdöttem néha a könyvvel. Valahol elmaradt a kötet cím (vagyis nem marad el, mert megtudjuk a cselekményből, hogy mégis honnan jön… de nekem ez még se az igazi). Tris is idegesített egy kicsit, nekem már néha kissé sok volt a hiszti és a belső vívódás… arról nem is beszélve, hogy esetenként őrületbe hajlóan viselkedik.

„-Nem értem, hogyan tud Uriah flörtölni, miközben ez történik a világban.

-Talán csoszognia kellene, és egyfolytában komor képet vágnia? – kérdezem. (…) -Talán lenne mit tanulnod tőle.

-Te beszélsz? – kérdi. – Te mindig az orrodat lógatod. Beatrice Prior, a tragédia királynője – így kellene neveznünk téged.”

Nagyon valószínű ennek köszönhető az, hogy néha megfeneklettnek éreztem a sztorit. Mindemellett kiemelném, hogy egyre jobban megismerjük Négyes múltját - úgy is fogalmazhatnék, hogy sorra hullnak ki a csontvázak a szekrényből.

A legérdekesebb, annak ellenére éreztem egy helyben topogósnak a történetet, hogy sokkal akciódúsabb volt, mint az előző rész, viszont számomra a történetvezetése se volt annyira egyenes ívű.  Mindezek mellett mégis nagyon nagy pozitívum, hogy kevésbé volt kiszámítható a történet, és okozott meglepetéseket sorra. A lezárásul szolgáló függő vég meg számos kérdést vet fel a következő kötetre nézve.

Mindent alapul véve, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mégis hányadán állok ezzel a könyvvel. Abban azonban biztos vagyok: mindenképpen elolvasom az utolsó kötetet is. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az írónő annyira nyitottá tette az egész sztorit, hogy az olvasóknak fogalma sincs arról, mégis mire számíthat a következő kötetben. Így a gondolataim végére érve azonban megfogalmazódik bennem, számomra az okozta ennél a kötetnél a legnagyobb problémát, nem éreztem azt, hogy halad valahova a történet - teljes homály és kilátástalanság. Ez egy kicsit zavaró volt, sőt még a záró mondat sem oldotta meg ezt a gondomat és így nekem kicsit lóg a levegőbe az egész.

Értékelés: 5/4-Messze elmaradt az első résztől, nem ragadott annyira magával. Úgy érzem ezzel a könyvvel mi most nem találtuk meg a közös hangot.

Gaura Ágnes: Átkozott balszerencse

Ez a könyv is annyira jó volt!!! Nagyon szerettem, és nagyon megszerettem Borit, a kalandjait, valamint az egész környezetet, a világot, amit Gaura Ágnes teremtett. Nem hittem volna, de könyvről könyvre emeli a lécet az írónő és sorra meg is ugorja ezeket az akadályokat (mondom ezt két könyv után és megelőlegezem a továbbiakra is… elfogódott lettem nagyon :) ). Itt muszáj kitérnem arra, hogy amikor megkaparintottam a könyvet egyből fel kellett lapoznom, hogy mi történik Borival, mert a Vámpírok múzsájának befejezése után egyszerűen nem volt nyugtom. Ilyen bevezető után le se tagadhatom, hogy rajongó lettem és már alig várom, hogy olvashassam a következő kötetet.

Mi is tetszett a könyvben??? Hát úgy minden. :) Szinte nem is telt el sok "idő" történetileg a két kötet között. Bori élete kezd egyenesbe jönni gyakorlatilag minden téren, de ekkor jön a csavar és eköré épül az egész történet. Hősnőnknek nem elég az átok, ami sújtja, emellett még számos akadállyal kell szembenéznie és olyan szituációk adódnak, amelyekre az első kötet olvasása után nem is számítottunk volna. Maga az átok még nem minden, a múzsa sztori is folytatódik valamelyest… más köntösben ugyan, de akár azt is mondhatnám, hogy egy fajta ok-okozati történéseknek is tanúi vagyunk az új kihívások mellett. (Mindenképpen el kell olvasnunk az első részt ahhoz, hogy ezt a kötetet követni tudjuk.)

A főbb karakterekkel már korábban megismerkedtünk, de azért bővül a kör és újabbak kerülnek képbe ebben a részben, akik eddig is jelen voltak ugyan, de most szerephez is jutnak - gondolok itt a Hajós família "vezetőjére" Jakabra leginkább, de akár Esztert is említhetném. Továbbra is lenyűgöz mennyire kidolgozottak a karakterek, érezni az olvasás során, hogy nagy hangsúly van rajtuk és azon is, milyenek ők, egyből megjegyzi őket az olvasó, mert személyiséggel bírnak és akár a való életben is létezhetnének. Borit és Attilát továbbra is nagyon kedvelem, ezt a történetet is ők vitték el, köréjük épül és nagyon élvezetes mindig a kettejük párbeszéde - akármilyen körülmények között is találják magukat ők ketten. Bori nyelve még az "átkozott balszerencséjében" sem veszít az éléből. (Tudom, hogy itt már gyakorlatilag ismétlem önmagam, de ha egyszer nem tudok mást mondani…)

„-Ki kell ábrándítsalak, nem szokásom mások alvó barátnőit lesmásolni. Különben is, azt mondtad, arra gyanakszol, hogy megátkoztak téged, nem pedig arra, hogy rám raktak valami szerelmi bűbájt, amitől elfelejtem, mennyire kimondhatatlanul nem vagy a zsánerem - élcelődött a maga megszokott tapló stílusában. 

-Gondoltam, egy jól eltalált átokba ez nagyon is belefért –(…)– Ennél nagyobb balszerencsét már nem is tudnék elképzelni.”

Dinamikus maga a sztori, mindig tartogat valamilyen meglepő fordulatot, csavart, ami miatt muszáj tovább olvasni. Egyáltalán nem volt kiszámítható a történet. Őszintén megvallva mindig okozott meglepetést és minden várakozásomat felülmúlta a cselekmény alakulása. Ezért is tetszett annyira, nem volt unalmas, valamint nem történt meg az se, amitől félhettem volna, hogy véletlen Bori a számos sorscsapás közepette elkezd idegesíteni. Egyszerűen hihetetlen, nem csalódtam a karakterben… bár ezen az előző kötet megpróbáltatásait tekintve nem kellene csodálkoznom.

Ez a könyv számomra letehetetlen volt. Minden elismerésem Gaura Ágnesnek, mert olyat alkotott, ami beszippantja az olvasót, és amíg nem ér a történet végére nem ereszti. Meg kell valljam ezt a könyvet is úgy tettem le, mint az előzőt, mikor befejeztem, vagyis az volt az első gondolatom: "Hol a következő rész, mert most azonnal olvasnom kell!!!". Már ebből is látszik, hogy nagyon jó volt a történet, amit a kezemben tartottam.

Értékelés: 5/5* - Nagyon tetszett ez a rész! (Nem tudok mást írni és nem tudom, hogy leírni… olvasni kell és akkor érthetővé válik, hogy csak ennyit írok.)

Egy utolsó megjegyzés a végére: A Vámpírok múzsájával kapcsolatos bejegyzésnél elmaradt, de most pótlom a hiányosságom. Nem nagyon szoktam ilyeneket nézni, mert ugyebár "könyvet nem a borítója alapján veszünk", de ennek a könyvnek annyira szép és karakteres a borítója, hogyha kirakom nem kíván más képet a bejegyzés. Ezért nagy dicséret a borító készítőjének, és a kiadónak.

Veronica Roth: A beavatott

Nagyon nehézkesen fogtam neki ennek a könyvnek, mert már úgy gondoltam nekem hosszú időre elég volt a disztópiákból (konkrétan kezdett csömöröm lenni) az Éhezők Viadala trilógia és a Battle Royale után, töredelmesen bevallom nyüglődve kezdtem neki, de jól tettem, hogy belevágtam. Nem szégyen, színt vallok: Igazából csak azért olvastam el (vagyis fogtam neki), mert márciusban kijön belőle a filmadaptáció és megígértem barátnőmnek, hogy megnézem vele, ez volt az egyik ok. A másik ok ennek a következménye: nem akartam úgy járni, mint az Éhezők Viadalával - úgy mentem el a moziba megnézni a filmet, hogy nem olvastam a könyvet és ezért volt egy-két dolog, ami nem volt tiszta. Ilyen indulással és gondolatokkal belevágva a könyvbe még én magam se gondoltam volna, mikor kinyitottam, hogy mennyire fog tetszeni nekem ez A beavatott.

Lássuk miről is szól ez az újabb disztópia, mely műfaj korunkban oly közkedveltté vált:

Ebben a történetben az írónő az antiutópisztikus Chicagóba repít minket, ahol a társadalom 5 csoportra oszlik: az Önfeláldozókra, a Bátrakra, a Műveltekre, az Őszintékre és a Barátságosakra. Ebben a városban él a 16 éves Beatrice (Tris) Prior, aki élete nagy választása előtt áll, ugyanis ebben a világban a vele egykorúaknak csoportot kell választani, amelyikben a jövőben élni kívánnak. Nagyon fontos ez a választás, hiszen Beatricenek döntenie kell, hogy a családja körében marad, akik az Önfeláldozók csoportját erősítik, vagy csoportot vált és új csoportjának szenteli életét, valamint annak értékei szerint él tovább a jövőben. Ebben a döntésében segítségére van egy teszt, amelynek eredménye elvileg iránymutatást nyújt, hogy melyik csoport a legjellemzőbb az adott személyre. Innen indulnak igazán Beatrice megpróbáltatásai, hiszen az ő számára a legnehezebb a döntés. Végül viselnie kell döntésének következményét és helyt kell állnia, meg kell felelnie az új csoportjának, valamint vele szemben támasztott követelményeinek, melynek következtében legvégül a csoport teljes értékű tagjává válik. Ebben a környezetben vesszük fel a fonalat, amely helyzetet még megfűszerezi az egyes csoportok között kialakuló ellentétek, feszültségek.

„Évtizedekkel ezelőtt az őseink rájöttek, hogy nem a politikai ideológia, nem a vallási meggyőződés és nem is a nacionalizmus okolható a világban dúló háborúkért. Megállapították, hogy az ok az emberek személyiségében rejlik – az emberiségnek a rosszra való hajlamában, annak bármilyen megjelenési formájáról legyen is szó.”

Szó se róla nehezen rázódtam bele a csoportok világába, de miután megszoktam ezt a gondolati síkot már egyáltalán nem voltak problémáim. A könyv elején még kissé zavaros volt az egész, de a választási rituálé után már kezdtem magaménak tudni a történetet. Miután Beatrice Trissé válik kezdődnek az igazi kalandok, és az olvasó vele együtt éli át a nehézségeket, amelyek az útját állják. Számomra kicsit kiszámítható volt a történet, nagyon sok dolog még azelőtt körvonalazódott a kis gondolataimban, mielőtt a könyvben eljutottunk volna oda, hogy Trisnek ténylegesen összeáll a kép. Továbbá érdekes, de számomra a szerelmi szál is elég hamar nyilvánvalóvá vált (azt is mondhatnám, hogy ideje korán), viszont itt nagy piros pont az írónőnek, mert egyáltalán nem erőltette túl ezt, hanem csak annyit kaptunk belőle, ami igazán szükséges volt. Nem vitte el a történetet más irányba, harmonikusan illeszkedett a sztoriba. (Itt muszáj megjegyeznem, mert nem bírom magamban tartani :D én már a kezdetektől oda voltam Négyesért.)

„– Azt hiszem szerelmes vagyok beléd – folytatja halvány mosollyal. – De azért várok még, amíg megbizonyosodom róla, és csak akkor fogom elárulni neked.
– Ez nagyon bölcs dolog tőled – felelem, és én is mosolygok. – Keressünk egy papírt, hogy felírhasd magadnak emlékeztetőnek!”

Végül minden kiszámíthatósága ellenére a végére még tartogatott azért számomra meglepetéseket a történet.

Összegzésként el kell mondanom, hogy minden kiszámíthatósága és előzetes sejtéseim ellenére imádtam ezt a történetet. Nagyszerű kis könyv ez, van dinamikája és íve a sztorinak - sajnálom, hogy nem előbb kezdtem neki. Azt pedig, hogy mennyire tetszett mi sem bizonyítja jobban, mint hogy éjszakába nyúlóan olvastam, mert nem tudtam tőle elszakadni és szó se róla gyorsan bedaráltam (most már jöhet a film! és a folytatások).

Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem, számomra letehetetlen volt és ezzel mindent elmondtam róla. :)

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Ez a könyv egyszerűen fantasztikus volt! Egy barátnőm ajánlására vágtam bele és mondanom sem kell, hogy nem csalódtam. Féltem tőle,  zavaró lesz számomra az, hogy a történet színhelyéül Magyarország szolgál. Azonban ez a félelmem nem igazolódott be, annyira elvitt a történet. Persze bemelegítésként már korábban elolvastam Gaura Ágnes novelláját a Démoni színjátékot, mely a Borbíró Bori sorozat előzmény novellájának tekinthető. Már ezzel a kis novellával megnyert arra, hogy el akarjam olvasni a könyveket. Tehát mondjuk azt, hogy gyakorlatilag dupla ajánlással indultam neki a történetnek.

A sztori maga nem is Magyarországon indul, hanem Amerikában egy konferenciával, amelyen Bori részt vesz. Megismerjük Bori barátait, hiszen a konferencia résztvevőin kívül más barátai nincsenek a munkája miatt. Ezen a konferencián találkozik a vámpirológia területén elismert szaktekintéllyel is, aki ritkán jelenik meg a nagy nyilvánosság előtt - Eric Bowmannal. A konferencia ideje alatt derül ki az is, hogy Bori munkahelye megszűnik - történetesen a Vámpír Kutató Intézet, ahol Bori vámpirológusként dolgozik/dolgozott. Gyakorlatilag innen és ezzel indulnak be az események és megjegyezném, hogy semmilyen körülmény sem elhanyagolható, amelyről olvasunk, összeér a történet.

Bori hazaérkezik Magyarországra és kap egy "állásajánlatot", vagyis pontosabban egy megbízást Sebes Attilától, aki a nemzetbiztonságnál dolgozik. Ennek a megbízásnak a lényege, hogy Bori épüljön be az IQ-vámpírok közé, akik felvételt hirdetnek és a soraik közé immáron emberek is jelentkezhetnek. Bori és Attila viszonya finoman szólva se rózsás, kapcsolatuk a folyamatos szóváltásban és acsarkodásban teljesül ki. Mégis ezek nagyon vidám perceket szereznek az olvasónak. Én kimondottan szerettem, amikor piszkálódtak egymással és jókat nevettem a beszólásokon. Itt állapítottam meg, hogy Borit sosem hagyja cserben csípős nyelve (és ez a történet során többször be is bizonyosodik).

„– Na végre! – mondta idegesen a telefonba köszönés helyett.– Azt hittem, már megettek. 

– Az még csak ezután jön – feleltem. – Később elmesélem, addig viszont töltsd le nekem a netről, és nyomtasd ki Poe egyik novelláját! Poe. Pé mint Pista, O, mint Ottó és E mint Elemér. 

– Te most bunkózol velem? 

– Igen. Kicsit frusztrált vagyok, és nincs kin levezetnem.”

Ahogy egyre jobban mélyedünk bele Borival együtt az események sodrásába, fény derül arra a rejtélyre, hogy az IQ-vámpírok miért bővítik a soraikat és hogy miért van szükségük Borira.

Mint már fentebb említettem, én előbb ismerkedtem meg Borival az előzmény novellának köszönhetően, ezért nekem kapásból feltűnt a könyvben a Démoni színjátékra utalás, és emlékeztem is a történetre. Továbbá már a novellánál megfogott az, hogy a cím mennyire beszédes - természetesen ez már csak akkor derül ki, mikor az ember lánya olvassa a könyvet. Egyébként ez nekem nagyon tetszik, sokkal élvezetesebb így az olvasás.

Nagyon érdekes, jól felépített és lebilincselő a történet, mindig tartogat valamit az olvasó számára. Az írónő stílusa meg egyszerűen rabul ejtő, nagyon jól bánik a szavakkal, és minden karakter jól kidolgozott. Tetszettek a magyar nevek: Béla és Koppány, akik vámpírok, az utóbbi IQ-vámpír; Kristóf a vérmedve és még sorolhatnám. Borit kimondottan imádtam; egyszerűen hihetetlen, hogy mindenre van egy frappáns megjegyzése hol ténylegesen, hol gondolatban.

Engem nagyon megfogott, egy idő után már nem tudtam letenni és gyorsan a végére jártam Bori aktuális kalandjának. A végére tartogatott még elvarratlan szálakat Gaura Ágnes, amelyek felcsigázzák az olvasót és elérik azt, hogy mindenképpen folytatást kívánjon a "VÉGE az első kötetnek" kifejezés után.

Értékelés: 5/5 - Nagyon tetszett, megfogott. Borit meg egyszerűen imádtam. Nálam beváltotta a novella nyújtotta ígéretet. Örülök, hogy olvashattam.

Special thanks to: Nóra barátnőmnek, aki felhívta a figyelmemet a könyvre és unszolt azzal, hogy minél előbb olvassam el. Még egyszer KÖSZÖNÖM!!! :)

Marissa Meyer: Cinder - Hamupipőke a kiborgok között

IMÁDTAM!!! Minden kétségem ellenére, csak ismételni tudom magam: IMÁDTAM! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy szuszra kiolvastam… nem tudtam elszakadni Cindertől és a történettől.

Kétségeim közt első volt az, hogy nem igazán rajongok (vagyis eddig azt gondoltam, hogy nem rajongok) a sci-fi - szájenszfiksön - könyvekért, és láss csodát a Cinder ezt megcáfolta. Ünnepélyes esküt teszek, hogy többet nem lesznek ilyen elhamarkodott kijelentéseim/gondolataim és nyitott leszek. Emellett abban se voltam biztos, hogy nekem bejön majd ez a mese átgondolás. Ugyebár történetesen itt a Hamupipőke szolgál alapozó sztorinak, és mondanom se kell, hogy kiváló alap a történetnek.

Mielőtt nagyon belecsapnék, azért el kell mondjam, hogy még az se tartott sokáig, hogy felvegyem a fordulatot a könyvvel - kb. két fejezet után már teljesen odavoltam az egészért és még ekkor be se indultak igazán az események.

Na, de lássuk mikor és hol is játszódik a történet:

A futurisztikus jövő tárul a szemünk elé a könyvben, ugyanis a Harmadik korban járunk, a IV. világháború után 126 évvel. A cselekmény Új Pekingben játszódik, ahol egy halálos betegség a letumózis szedi áldozatait, és egy holdlakókkal való háború fenyegető szelei fújnak.

Ebben a környezetben találjuk meg a mi kiborg Hamupipőkénket, Cindert, aki azzal szerzett magának hírnevet, hogy Új Peking legjobb műszerészének tartják. Ez utóbbi tény sodorja az útjába a jóképű herceget, Kait, aki felkeresi Cindert, mivel elromlott a robotja Nainsi, akinek a memóriájában olyan információk lapulnak, amelyek akár egész Új Peking sorsát megpecsételhetik.

„– Mit gondolsz, vírusos? – csücsörített Cinder.

– Lehet, hogy ő is annyira belezúgott Kai hercegbe, hogy tönkrement a processzora.

– Lehetne, hogy egy kicsit ne beszéljünk a hercegről? – hőkölt vissza Cinder.

– Szerintem az nem fog menni. Elvégre az ő androidján dolgozol. Képzeld csak el, hogy ez a robot milyen dolgokat láthatott… – Iko beszéde érezhetően felgyorsult. – Szerinted látta meztelenül is?”

Természetesen nem lenne teljes a történet a gonosz mostoha és lányai nélkül, azonban annyiban módosul a sztori, hogy nem mind a hárman tartják Cindert egy szutykos szolgálónak, mivel az egyik lány - Peony - kimondottan kedves Cinderrel, és szereti őt.

A tündér keresztanya is megjelenik a történetben, de inkább keresztapának mondanám, mivel Dr. Erland személyében találjuk meg őt. Az ő karaktere még számtalan meglepetést tartogat a történet során.

Mindezek mellett egy non plusz ultra, hogy kapunk egy gonosz királynőt is Levana, a holdlakók királynője személyében.
Persze egy igazi Hamupipőke sztorinak elengedhetetlen része a bál, a báli ruha, a bálra való eljutás tökhintóval, ezek természetesen mind megvannak, nyilván ebben a jövőben nem tökhintóval érkezik Cinder a bálra, a járműve mégsem mondható szokványosnak.

Így a nagy tallózó végére azonban egy szereplőről nem feledkezhetünk meg, ő pedig a személyes kedvencem: Iko. Ez az aranyos kis személyiség hibás programozással rendelkező robot egyből belopta magát a szívemben a kedves kis megnyilvánulásaival.

„Iko odagurult hozzá, és a fémfogóival átkarolta magát.

– Kai herceg! Gyorsan nézd meg a ventilátoromat, mert úgy érzem, mindjárt túlhevülök!”

Ezek lennének tehát az "új" Hamupipőke sztori nagy körvonalai, amely teljesen leköti az olvasót. Ezeken az apróságokon kívül egyébként nem is éreztem volna annyira az összefüggést a két történet között. Nagyon izgalmas és lebilincselő, érzelmileg hat az olvasóra, számos fordulattal szolgál az olvasás során. Együtt érzünk a szereplőkkel, kedveljük őket, velük együtt aggódunk, csalódunk... ennyire mélyen hat olvasás közben. Nem egy tündérmesére kell számítanunk, ha ezt a könyvet akarjuk olvasni, azt azért bátran kijelenthetjük. Érdekes, mert volt kiszámíthatósága a sztorinak és mégis nem fájt, hogy ideje korán körvonalazódtak számomra egyes dolgok. Még muszáj kitérnem arra, különösen tetszett a történetben az, hogy az egyes részek az "eredeti" Hamupipőkéből kiragadott részekkel lettek indítva, amelyek nagyon passzoltak.

Így a végére gondolom nem kell kifejtenem, hogy mennyire odavagyok ezért a könyvért. Kalapom emelem az írónő előtt, aki olyat alkotott, amivel az olvasót odaláncolja a kanapéhoz és addig az nem szabadul fel, ameddig nem olvassa végig a "mesét".

Sajnos a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy akármennyire próbálom visszaadni, hogy milyen hatással volt rám a könyv, egyszerűen nem tudom, nem vagyok rá képes… Ezért csak azt tudom mondani, hogy el kell olvasni ezt a könyvet, csak igazán így értheti meg bárki is azt, miért tetszett nekem annyira. (Sikító, tomboló, toporzékoló, mélyen bennem szunnyadó énem - mivel felnőtt nőként, így nem viselkedünk - mikor megtudta, hogy ez egy sorozat akaratosan követelte a folytatást, amire sajnos még várnia kell…)

Értékelés: 5/5* - Annyira szerettem! Kell még nekem ilyen mese!