Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

Nekem ez most nem jött be, és Travis se jött be igazán. Tudom, hogy ez utóbbi kijelentésemért nők ezrei köveznének meg, és nagyon sajnálom, hogy ezzel a mondattal kell kezdenem, de hát ez van, számomra ez most tényleg egy igazi „sorscsapás” volt. Úgy tűnik a sokaságban én vagyok a kivétel, amely erősíti a szabályt. (Hiszen csak azzal szembesültem, hogy mennyire nagy rajongás veszi körül ezeket a könyveket.) Olvasás után elgondolkodtam rajta, hogy nyilván nekem voltak túl nagyok az elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, de azt kell, hogy mondjam ez sem igazán helytálló. Hinni akartam abban, ott hibáztam el, hogy egymásutánjában olvastam el a könyveket - rá kellett jönnöm, hogy nem, ezt nem mondhatom.

Kíváncsi voltam, mert mindig is érdekesnek tartottam azokat a történeteket, amelyek a másik fél szemszögéből is bemutatják a sztorit, akár egy könyvön belül, akár külön-külön kötetben. 

Na nézzük én hogyan is látom Travist és a Veszedelmes sorscsapást.

Igazság szerint már a történet eleje se kapott el túlzottan. Onnan indulunk, hogy Travist látjuk gyerekként édesanyja halálos ágyánál. Ezt követően csöppenünk bele az úgymond jelenbe, és hát nem akarom mondani, hogy Travis gondolkodása, véleménye az őt körülvevő emberekről csöppet se irodalmi, sőt meglehetősen nyers, de ezt is vártam - nem lepett meg egyáltalán. Inkább azokra a részekre voltam kíváncsi, amikor már képbe kerül Abby és jönnek - az előző kötetből számomra igen kedvelt - csipkelődős, beszólogatós részek. Ezeket annyira vártam, mert már tudtam, hogy mi volt Abby gondolati többlete és reméltem Travistől ugyanezeket a pluszokat. Itt jött az első komoly csalódás: nem számítottam én filozófiai magasságokba törő mély gondolatokra, de azért nem vártam volna a reakció teljes hiányát. Esetenként olyan volt Travis, mint egy fekete lyuk - üres, semmi reakció, semmi plusz. Pont olyan pillanatoknál hiányoztak ezek gondolati toldások, ahol a leginkább vártam volna. Ekkor az az érzésem támadt, mintha Abbyt olvasnám továbbra is, csak hiányoztak a mulattató megjegyzések, mintha egy kivonat lett volna (konkrétan néha figyelmeztetni kellett magamat, hogy "huhúú ez Travis"). Néha dobott az írónő az olvasónak valamit, egy pár gondolatocskát, de semmi olyat, ami különösebben meglepő lett volna, azonban előfordult egy-két értékelhető megnyilvánulás is.

"...jó eséllyel pályáztam arra, hogy elvesztem az egyetlen galambot, akivel valaha összehozott a jósors."

Nekem azok a részek se voltak "izgalmasak", amikor Abby nem szerepelt, úgymond a külön töltött időszak, mert nem kaptam tőlük semmi olyat, ami meglepett volna, vagy érdekes lehetne… meglettem volna nélkülük. Ahogy jobban mélyedtem bele a történetbe és az események az általam is ismert ívet járták be, egyre inkább megbizonyosodtam arról, hogy nekem Travis nem jön be. Dühkezelési problémái vannak, hisztizik, néha már-már túlontúl nagy szenvedéseket vág le, ami egy idő után nem a sajnálatomat váltotta ki, hanem inkább bosszantott. Ezekért nem tudtam szeretni. (Pedig annyira szeretem a rosszfiús karaktereket, de Travis nem az… sőt esetenként elég nyámnyila önmarcangoló alak volt.)

"Minden porcikámmal egy jellegzetes Travis Maddox-os hisztit szerettem volna kivágni..."

Esetenként Shepley is bosszantott, de sokszor nagyon vidám perceket szerzett egy-egy mondatával vagy pusztán azzal, hogy provokálta az unokatestvérét, ezzel érdekes mondatokat kicsikarva belőle.

"-Aznap, amikor megjelentél a családfánkon, le akartam vágni azt az ágat."

Minden esetre nálam, a vége - az epilógus - vágta ki a biztosítékot leginkább. Ez volt a legnagyobb klisé, amit életemben olvastam: az FBI ügynök Travis, aki 3 gyerekes családapa (megelőlegezem) és 11 éve boldog házasságban él Abbyvel, a matektanárnővel és a gyerekeik rájuk hasonlítanak - komolyan már láttam magam előtt a "fehér kerítéses" amerikai álmot. (És én még azt hittem, hogy a vegasi esküvőt nem lehet túlszárnyalni… tévedtem.)

Összességében jellemezve: az első fele vontatott volt, a végén szenvedtem. A könyv második fele már elnagyolt volt, ahol tudtam mi jön és vártam a félmondtatot vagy eseményt, azok maradtak ki. Nagyon szerettem volna legalább annyira élvezni, mint Abby sztoriját, azonban sajnos nem sikerült. Megint azt kell mondanom a történet elején voltak olyan események és szituációk, amelyek elvittek, de ezek se tartottak sokáig, a végére már nem is maradt belőlük sok maradandó emlékem.

Értékelés: 5/3,5 - Azt se tudom, miért adtam azt a felet - számomra erősen közepes volt ez a könyv. Talán ott a magyarázat, hogy azért voltak olyan pillanatok (leginkább a könyv elején), amikor szívből tudtam nevetni egy-egy szituáción.

Special thanks to: Megint csak Csilla barátnőmnek, akitől ezt a kötetet is kölcsönkaptam. :)

Gaura Ágnes: Démoni színjáték

Fontos leszögezni mindenek előtt, hogy ez nem egy regény, hanem egy novella. Mindenesetre kiváló bevezetésként szolgált számomra és kedvet kaptam hozzá, hogy elolvassam a köteteket, amelyek Borbíró Bori kalandjait vonultatják fel.

Miért is??? (Teszem fel a költői kérdést)

Eredetileg nem ajánlotta nekem senki ezt a novellát, azonban Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája című könyvére egy nagyon kedves barátnőm hívta fel a figyelmem. Elolvastam a fülszöveget és érdekesnek találtam a történetet: egy Magyarországon játszódó sztori, amiben vannak vámpírok és egy kutató, nevezetesen Borbíró Bori, aki a magyarországi Vámpír Kutató Intézet alkalmazottja, és hát nem utolsó sorban magyar író tollából ered mindez. Miközben az első kötet után kutattam, hogy miről is van itt szó… ekkor akadtam rá a novellára. Úgy gondoltam kiváló bevezetés lesz számomra, kicsit jobban megismerkedem a főszereplővel és nem utolsó sorban az írónő stílusával is - egyáltalán bejön-e majd nekem ez az egész. Jelentem a novella elnyerte a tetszésem, így neki indulok a köteteknek. :)

A történetről csak nagyon röviden, mivel maga az egész nagyon rövid a műfajából adódóan is. Nem is akarok fölöslegesen szavakat pazarolni rá, mivel senkitől sem akarom elvenni az élményt. Nekem első körben kicsit in medias res jellegű volt, azonban végig gondolva olvasás után már ezt nem merem egyértelműen kijelenteni. Ebből a novellából megismertem Borit, a testvérét Danit, Bélát a vámpírt, Edvint az IQ-vámpírt, akivel Béla hozza össze Borit. Hősnőnk egyértelmű céllal akar egy IQ-vámpírral találkozni - azért, hogy mintát gyűjtsön tőle. A történet rövidsége ellenére azért volt benne csavar, amivel az olvasót meglepi az írónő, emellett a testvérek párbeszédei is nagyon üdítőleg hatottak.

"...IQ-vámpírtól DNS-mintát szerezni kábé annyira esélyes, mint egy kétnapos zombinak országos matekverseny nyerni, de erre már garantáltan nem fog emlékezni holnap."

Gyakorlatilag bizonyos mértékig betekintést nyerünk abba, hogy miről is fognak szólni a kötetek, vagyis kapunk egy bevezetőt ebbe a világba.

Így utólag nagyon elmésnek tartom a címválasztást - frappáns, mégsem lövi le az írónő a poént, az elolvasás után válik beszédessé. Tetszett Gaura Ágnes stílusa is. Nem hiányoztak ebből a kis szemelvényből a humoros részletek és egyáltalán nem volt túl sok belőlük.

Összességében nagyon tetszett ez a novella. Mint már a legelején említettem, én igazából bevezetésként használtam ahhoz, hogy kiderüljön tetszene-e nekem a történet. Kedvet kaptam a könyvekhez és el is fogom őket olvasni.

Értékelés: 5/4 - Bevezetésnek kiváló volt, meghozta a kedvet ahhoz, hogy elkezdjem követni én is Bori kalandjait.

Tiffany Reisz: A herceg

Mindig bajban vagyok, amikor neki fogok Reisz könyveit értékelni. Ez már a harmadik kötet volt, amit tőle olvastam, és hihetetlen, hogy ez a nő mindig túl tudja szárnyalni önmagát. A szirénért kezdetben még annyira nem rajongtam; az angyalnál már faltam a sorokat; a herceg meg egyszerűen elképesztő volt és gyakorlatilag egy szuszra kiolvastam - vitt a történet.

Így a harmadik kötetre már kezdem megszokni, hogy az események leginkább Nora, Søren és Kingsley, vagyis a "szentségtelen szentháromság" körül forognak, ez mégsem teszi  unalmassá a történetet. Érdekes, mert kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban: először mintha kicsit megfeneklettnek éreztem volna, de ez teljes egészében nem igaz, viszont hihetetlenül nagy élvezetet nyújtott az olvasás - ez inkább a történetnek volt köszönhető. A könyv szerkezete adott egy kis kiszámíthatóságot - a történetszálak periodikus váltakozására gondolok.  Nekem ez szokatlan volt, mivel eddig az volt a jellemző, hogy az írónő váratlanul ugrál a történetszálak között és vannak olyan szálak, amelyeket hosszasan pihentet és ezzel fenntartja az olvasó érdeklődését, sodróvá teszi az eseményeket. Ez most nem történt meg, inkább a fejezeteken belül hozta a fordulatokat. Emiatt kicsit vesztett a dinamikájából a történet, de ez az élményen nem rontott.

Ebben a kötetben is közelebb kerülünk az egyik szereplőhöz, jelen esetben Kingsleyhez. Számos olyan dolog derül ki, amire nem is gondoltunk volna az első két kötetet követően, de hát ehhez nagyon ért az írónő, hogy mikor kell nekünk bedobni a csontot, hogy rágódhassunk rajta. Érdekes, hogy a szirén volt Nora, az angyal Michael, de a herceg nem egyértelmű (legalábbis számomra nem), hiszen két "herceget" is kapunk a kötetben: az Alvilág hercegét Kingsleyt és Kentucky hercegét Wesleyt. Mégis nekem nagy kedvencemmé vált Kingsley és őt érzem hangsúlyosabbnak. A stílusa mindent visz és nemcsak a felnőtt énje, hanem a kamasz is.

„Kiűzték a civilizációból, és minden bocsánatkérés nélkül egy középkori barát magömléses álmába pottyantották bele.”

Érdekesen indul a történet, hiszen Nora aktáját olvashatjuk legelőször, és gyorsan ki is derül az indítás oka: az aktát ellopták. A tolvaj kiléte egészen a regény végéig homályban marad és mikor eloszlik a köd, kiderül ki üldözi a szereplőket jön a döbbenet. Végig járjuk Søren és Kingsley múltját, rengeteg részletet ismerünk meg mindkettejük életéből, főleg azokból az időből, mikor az életük szála összefonódott. Kiderül Nora hogyan került a képbe - ezt már korábban megtudtuk, de inkább az álom megvalósulása az, amit hitetlenkedéssel olvasunk. A történet ezen foszlányai voltak, amelyek igazán megfogtak és vittek magukkal. Én ezt tekintettem a történet egyik főszálának és elsődlegesnek, a múltat és a jelent is együtt véve. 

„…Álmodtak egy ilyen lányról, álmodtak, de soha nem merték remélni, hogy tényleg létezik. Az egyetlen lány, aki vadabb és veszélyesebb, mint ők ketten együtt. … És Søren megtalálta. És megosztozik rajta vele.”

A másik fő irány Nora és Wesley kapcsolata volt.  Érdekes kicsit többet vártam ezektől a részektől és ennek ellenére legtöbbször Nora humora vitte el nálam, segített át ezeken a fejezeteken. Annyira nem volt izgalmas, mint vártam volna. Igaz volt benne egy kis fordulat, amivel kicsit fűszerezve lett a történet, mégis számomra elmaradt a megszokottól.

"Wesley visszatért a jelenbe, megfordult, és ott találta Norát maga mögött, aki a kantárnál fogva egy lovat vezetett.
– Nora… Mégis mit…
– Az enyém lehet? Olyan cuki.
Nora rávigyorgott, majd elfordította a fejét, és megcsókolta a ló orrát. Az állat kifújta a levegőt, és megrázta a sörényét.
– Náspáng a neve. A Sors akarta így. Mi összetartozunk."

 Mindezek mellett azonban azt kell mondanom Reisz nagyon ért hozzá, hogy a könyvei végére tartogassa a legnagyobb durranást és ez be is következett többszörösen is. Hihetetlen mit tud még kitalálni… Na én itt fogtam padlót. A regény zárása a már megszokott függővég, amivel az őrületbe kergeti az olvasót, míg nem tudja a kezébe venni a következő kötetet.

Hihetetlen, de ezt a könyvet is imádtam a kis kiszámíthatósága és a vesztett dinamizmusa ellenére. A történet hihetetlen és fordulatos, még mindig tudja úgy fokozni az írónő, hogy ne legyen unalmas, s véletlenül se tudja kitalálni az olvasó, hogy mit tartogat a következő kötet. Ezekben rejlik Reisz zsenialitása.

Értékelés: 5/5** - A két csillag magyarázata: Amikor elolvastam a könyvet szóhoz se jutottam… Hihetetlenül, brutálisan jó volt a fent leírt kisebb negatívumai ellenére, ami inkább a szerkesztésnek és nem a történetnek szól (nem kis idő kellett hozzá mire össze tudtam magam annyira szedni, hogy a fentebbi sorokat megírjam).

Special thanks to: Inkának, aki számos akadály ellenére hozzásegített az élményhez. Köszönöm!!! :)