A. O. Esther: Frigg rokkája I.

2015. július 19., vasárnap

| | | 0 megjegyzés
Fülszöveg:
"Valaki  vár valahol, akivel összetartozol, és akiért a halálon is átkelnél, csak hogy megtaláld.
A húszéves Sonja és hét évvel idősebb bátyja, Alex Sommerland rockzenészek. Norvégiában, a Stjerne-tó partján élnek, és ötfős bandájukkal teltházas koncertekkel szórakoztatják az egyre gyarapodó rajongótáborukat. Nem is sejtik, hogy hamarosan mindannyiuk élete megváltozik, ugyanis egy különös varázslat folytán az égen ragyogó csillagkép, Frigg rokkája működésbe lép, és összeköti a jelent a múlttal...
Sonja szerény, magának való lány, akinek gyermekkora óta karmikus álmai vannak az előző életéről, amikor is a vikingek közt élt. Az emlékképek ködösek, de mindig ugyanarról a világról szólnak, és rendre sötéten végződnek.
A Szent Iván napjára meghirdetett jelmezbálon Sonja megismerkedik egy viking ruhába öltözött férfival, Einarr Sigurdssonnal, akiről idővel kiderül, hogy nem is jelmezt visel, és nem is a mi világunkból érkezett... Noha a férfi tuja, hogy soha többé nem láthatják egymást, képtelen szabadulni Sonja vonzerejétől. Elhatározza hát, hogy így vagy úgy, de magával viszi őt a múltba...
Alex a White Nights énekese. Zord figurának tűnik, pedig aranyból van a szíve. A húgával való kapcsolata különleges. Nem csak azért, mert korán elveszítették a szüleiket, hanem egy családi titok miatt, ami örökre összeköti őket. Tűzön-vízen át kitartanak egymás mellett, és ha az egyikük élete veszélybe kerül, a másik gondolkodás nélkül utána megy, akár a pokol fenekére is...
Frigg rokkája azonban könyörtelen... Hőseink 2024-ből hirtelen 924-ben találják magukat. A helyszín ugyanaz, a világ azonban merőben más. De vajon a mai fiatalok boldogulnak-e a vikingek rideg, komor, véres háborúkkal teli világában? Létezik-e síron túli szerelem? És egymásra találnak-e azok, akiknek a lelke nem képes a másik nélkül élni?"

Az első könyvem volt az írónőtől és nagyon megfogott. Már annak idején a fülszövege alapján érdekesnek találtam, de így az olvasás után még jobban tetszik/tetszett a történet. Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, mert vitt magával a történet, és a szerkesztési stílusa is segíti az olvasót; a párbeszédek dinamikussá teszik nincsenek több oldalnyi leírások, amelyekbe esetenként már bele-bele unnánk és ezek nélkül sincs hiányérzetem, számomra egy teljes egészet alkot a könyv.

Maga a történet is érdekes, a hőseink a 21. századból csöppenek hirtelen, egy varázslatnak köszönhetően a 10. századba - a sötét középkorba a vikingek közé, ahol meg kell tanulniuk boldogulni. Már alapvetően ettől érdekesnek ígérkezik a történet és egy kiváló alapként szolgál, továbbá fűszerezi még nem kevés misztikum, és egy különleges szerelem is a sztorit.
Itt szeretném megjegyezni, hogy minden elismerésem az írónőnek, mert egy kiválóan felépített világot tárt elénk, a karakterek kidolgozottak, mindannyiukat eltudtam képzelni, mindenkire emlékszem, megismertem őket, elém tárult a személyiségük.


Nem akarok sokat a történetről írni, mert egyszerűen olvasni kell. Számomra azonban megdöbbentő volt, ahogy indít a regény. Egy tragédia, veszteség, amely során a Sommerland-testvéreket ismét egymáshoz sodorja az élet. Már itt érezhető volt, hogy közöttük sokkal több van a testvéri szeretetnél; egyfajta bajtársiasság, mély barátság és bizalom húzódik meg mögötte. Ekkor még csak érezzük, azonban a későbbiek során, ahogy halad a történet kiderül, hogy min alapszik ez.

"-Felnőttem? Húszévesen? Szerinted így néz ki egy normális felnőtt? 
Alex elmosolyodott, és megcirógatta a lány dühös arcát. 
-Hát, igen, szerintem határozottan úgy festesz, mint egy felnőtt nő. Normálisnak, mondjuk, nem mondanálak."

Sonja karakterét nagyon megkedveltem a történet során. Érdekes személyiség tárul elénk, miközben megismerkedünk vele. Érezhető, hogy a "karmikus álmai" hatással vannak az életére, és bizonyos mértékig ebből is ered a visszahúzódása, azonban a testvére és annak zenekara mellett biztonságban érzi magát és a későbbiekben Einarr mellett is; mellettük kivirul és kinyílik a karakter. Mindezek mellett egy nagyon erős, harcos jellem is elénk tárul, aki küzd önmagáért, és azokért akiket szeret. 
Alex karaktere is érdekes. A védelmező nagy testvér, a rockzenész, aki ugyanakkor rendkívül érzékeny is. Éleslátása már-már csodálatra méltó, és ezzel nem egyszer húzza ki a csávából barátait a középkorban.
Még egy karakter nem elhanyagolható Einarr, hiszen ő még a másik kulcsfigura ebben a történetben. A hatalmas viking harcos, akinek megdobban a szíve egy "dalnok" lány iránt, de nem is gondolná, hogy valaha is esélye lehet a szerelmüknek. Einarr a külseje és a viking mivolta ellenére egy érző, érzékeny ember képét mutatja vissza a lapokról, aki a szeretteiért mindre képes. Bár már a történet vége felé ő is rádöbben arra, hogy boszorkány anyja (Brenna) nagyban megnehezíti majd az életét.


"Sonja már nem félt. A zene és ő egyek voltak. Már nem fogta vissza a hangját, sem a dal teret követelő erejét. A Scarborough fairt énekelte, és amikor a szám felénél tartott, megpillantotta az egyetlen szempárt, amit keresett. Einarr csodálattal, féltéssel, büszkeséggel vegyes szerelemmel nézte őt. Sonja arca felragyogott, (...)"

A többi karaktert is bátran kiemelhettem volna még, hiszen mindannyian nagyon jól kidolgozottak; a rock banda tagjai: Leif és James, vagy akár Einarr testvérei: Marcus, Asa, Hakon, de Laetitia-t is említhettem volna.


Nagyon tetszett az egészben az, ahogy az írónő elindította egy felütéssel a történetet és gyakorlatilag úgy épült az, mondhatni tégláról-téglára mintegy ház. Nem tört meg sehol sem a sztori, az olvasás során számomra nem voltak nem oda illő részek. A történet szálak váltakozása sem volt fárasztó - mindig a kellő pillanatban jött a váltás. Külön tetszik, hogy azért a skandináv mitológiára épít, hiszen maga Frigg rokkája onnan ered, és erre fűzi fel a misztikus, boszorkánysággal átszőtt történetet. Ugyanakkor mindennek ellenére nem hiányzik a sztoriból egy cseppnyi humor sem, ezek is nagyon jó helyen vannak a történetben egyáltalán nem érzi az ember tolakodónak, vagy túl erőltetettnek. Mindezek mellett számos szép és tartalmas gondolatot is fel-fel csillant a történet. 


"Mindannyian cipelünk fájó dolgokat, és mindenkinek a magáé tűnik a legnehezebbnek... Az élet már csak ilyen. De nézd a dolgok jó oldalát! Valami csoda folytán ugyanoda sodródtunk, így van kivel megbeszélni a kétségeinket és a félelmeinket."


A másik dolog, amiért nagyon oda voltam: a versek (vagy dalszövegek)... gyönyörűek voltak és rettentő találóak, szinte már-már hallottam ahogy Sonja és Alex énekli őket. Továbbá rendkívüliek a karmikus utalások, amelyek már szinte hátborzongatóak, ahogy bele vannak szőve a történetbe és azt olvasva, csak csodálkozik az ember, hogy micsoda apróságok és mekkora jelentőségük lett a kötet végére.
Egy dolog volt, ami olvasás során egyszer-kétszer feltűnt nekem: Einarr esetenként 10. századi viking harcos létére meglehetősen 21. századi stílusban fogalmazza meg a mondani valóját. Ezzel szemben viszont a gondolkodása, és a megnyilvánulásai számomra teljesen korhűek voltak. Az előbbit az olvasás után betudtam annak, hogy Einarr Frigg rokkáján keresztül képes a 21. századba menni, ezért az ottani emberekkel való találkozás valamiképp nyomot hagyott rajta. (Ezzel ki is mentettem őt szépen :) )



Összességében nagyon tetszett a könyv, és várom a folytatást, hiszen számos nyitott kérdés maradt még, amelyek remélem a jövőben megválaszolást nyernek. Ez különösen megnyerő a történetben, hiszen az írónő véleményem szerint számtalan nyitott kaput hagyott még, amelyek kíváncsivá teszik az olvasót, és érdeklődéssel tekint a folytatások elé. A történet vége meg egyszerűen kínzás... kérem szépen így nem lehet befejezni egy könyvet! Ennek az első résznek a legnagyobb nyitott kérdése a vége, ilyen függővéget... mikor befejeztem ettől lettem rosszul... egyből a folytatást szerettem volna, hiszen nem lehet az, hogy ilyen befejezés után sokat főjek a levemben, hogy mi lesz az általam megszeretett karakterekkel...


Értékelés: 5/5 - Nagyon szerettem a könyvet, minden betűjét, nem volt olyan pillanata, amikor untatott volna, teljesen magába szippantott a világ. (Arról nem is beszélve, hogy gyönyörű kiadású könyv!)

Külön köszönet:
Nagyon szépen köszönöm az írónőnek, A. O. Esthernek! Nagyon megtisztelt azzal, hogy küldött nekem ebből a csodálatos történetből egy példányt, és így egy különleges olvasmányélményt tudhatok a magaménak. Még egyszer köszönöm! :)





On Sai: Scar

2015. július 12., vasárnap

| | | 0 megjegyzés
Mielőtt belekezdtem volna ebbe a könyvbe nagyon tartottam tőle, leginkább a témája miatt, és ezért nem is vágtam bele korábban. Nekem valahogy nem jött össze a kis fejemben a sci-fi világ a kereszténységgel, és ha igazán őszinte akarok lenni a vallásos téma volt az, ami kétségeket ébresztett bennem. Mindig fenntartásaim vannak a hasonló témájú könyvekkel kapcsolatban, de végül mégis belevágtam a Scarba és nem bántam meg.

Mielőtt belekezdenék a könyvvel kapcsolatos "élményeim" taglalásába, muszáj hangsúlyoznom, hogy ez a sorozat nem olyan mint a Calderon, és aki arra számít, hogy hasonló könnyed hangvételű, vicces történetben lesz része, az egy kicsit csalódni fog ezen a téren. Azonban senki kedvét nem akarom elvenni a Szivárgó sötétség sorozattól, ezért gyorsan megjegyezném, hogy a Scar sem mellőzi a humort. Vannak benne vicces megnyilvánulások a szereplők részéről, amelyeken jót mosolyog az olvasó. 

"A Biblia nem egy szerelési útmutató a Hogyan bütyköld meg a világot sorozatból!"

Az igazat megvallva, saját részemről elmondhatom, hogy nem is vártam egy Calderon stílusú könyvet, már a téma miatt sem, és nem is hiányzott az a fajta humor, pedig Calderon kalandjait is olvastam már és mindkét könyvet imádtam.

Mindezek után azzal kezdeném, hogy még én magam se gondoltam volna, de már az olvasás legelső pillanataiban beszippantott ez a könyv. Az "sejtelmes" Előszó után alig vártam, hogy "visszaröppenjek az időben" és megismerjem a történetet - Scar történetét.

"-Üdvözlöm a Scar P'Soluth Ember-mentál Interplanetáris Kiképzőiskola végzős növendékeit, mind a mentálokat, mind az embereket. Mielőtt kiteszik a lábukat innen, hogy kémek, űrorvosok vagy egyszerű bolygóközi tisztviselők legyenek, még vár önökre egy történet. Hogy betöltsék a feladatukat, a világ védelmét, valamit tudniuk kell."

Már így utólag nem tudom eldönteni, hogy tényleg Scar történetét olvastam-e. Nem igazán éreztem a kötet címadó szereplőjét olyan nagyon hangsúlyosnak és kiemelkedőnek, bár igaz, hogy a történet körülötte forgott leginkább, róla szólt. Mégis Scar mellett számora a két mentál is meglehetősen nagy súllyal szerepelt a könyvben. Emiatt se nagyon érzem a történetet igazán Scarénak. 
Maga a kötet által bemutatott világ nagyon jól kidolgozott, felépített. Tetszett, hogy olvasóként belecsöppentem ebbe a sci-fi világba, és az olvasás folyamatában ismertem meg ennek a jellegzetességeit. Magamtól jöttem rá, hogy egyes dolgok mit jelentenek és a szóhasználat (az ebben a világban uralkodó szleng) se volt zavaró, nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi mit jelent - egyértelmű volt. Emellett érdekes környezetet adott maga az időszak is, amelyben a történet játszódik - egy vallás háború utáni korszak, melyben még az eltelt idő ellenére is jelen vannak a múlt sérelmei.
A történet maga 4 szálon fut, a 4 központi szereplőn - Scaron, Artúron, Donon és Lucyn - keresztül. Egy-egy részben az ő szemszögükből ismerjük meg az eseményeket, sőt betekintést nyerünk a múltjukba is, és a történet sodrásában ez a 4 fő szál, 4 szereplő története összefonódik. Az események végkifejlete számomra meglepő fordulat volt, sose gondoltam volna, hogy a legősibb ellentétre lyukad ki a legvégén a sztori és mégis ez volt a legjobb az egész történetben, mert ebben a környezetben még érdekesebbé vált ez.
Az emberek és a mentálok közötti különbség is nagyon érdekfeszítő volt. A mentálok által képviselt, már-már túlontúl sarkított racionális és bizonyos mértékig, esetenként érzelemmentes gondolkodás nagyon érdekes volt a számomra. Főleg, hogy mindenre keresték a racionális magyarázatot, és mégis akad közöttük egy renegát, aki másképp áll a dolgokhoz és ez fűszerezi igazán az ő társadalmukat, és magát a történetet is. Emellett az emberek, ezen belül is a keresztények szerepe, hogy gyakorlatilag ebben a világban üldözöttek, és Isten szerepe a keresztény társadalmon belül. Már maga az a tény, hogy egy rejtőzködő szektát alkotnak a vallás hívei, és mégis számomra a legérdekesebb az volt, hogy az általuk csodált Isten testet ölt, megjelenik, kommunikál - jól fogalmazzák meg a mentálok: entitásként van jelen ebben a világban. 

"-Isten vagy? Vagy vannak olyanok még, mint te? 
Vannak olyanok, mint te? - kérdezett vissza Isten, és elvett egy újabb süteményt."

A két, számomra háttérben meghúzódó szerelmi szál is adott egy kis ízt a történetnek. Nem volt tolakodó, és még jobban hangsúlyozta, érzékeltette a két társadalom közötti különbséget, viszont össze is kapcsolta a karaktereket.
A 4 szereplő közül hozzám leginkább Scar és Don került közel, velük szimpatizáltam a leginkább, a hozzájuk kapcsolódó részeket szerettem a leginkább olvasni. Lucy-vel kapcsolatban már vannak ellenérzéseim, nagyon szerettem volna szeretni, de mégis valahogy amikor őt olvastam sokszor ellenérzéseket váltott ki belőlem, nekem ő nem lett szimpatikus (nem idegesített, de nem is szerettem meg). Számomra ő egy megosztó figura volt a könyvben. Artúr nálam közömbös maradt, az ő karakterével kapcsolatban kicsit azt éreztem, hogy kiszakadt a komfort zónájából és azóta több-kevesebb sikerrel önmagát keresi, és a kora ellenére gyakorlatilag az események következtében kezd felnőtté válni, és veszi észre ténylegesen, hogy mi zajlik körülötte a világban. Rajtuk kívül még van egy szereplő, akit muszáj kiemelnem, ő pedig Chester lenne a trónörökös. Nálam ő volt a legnagyobb játékos a történetben; még nem igazán tudom őt hova rakni magamban, de remélem a folytatások során egyre tisztábbá válik majd az ő szerepe. Mégis vele kapcsolatban valahogy úgy érzem, hogy még nagyon sok meglepetést tartogat majd a jövőben az olvasók számára.

Összességében az egész könyv nagy hatást gyakorolt rám, más-más téren. Az írónő mesterien bánik a szereplőivel és az általa teremtett világgal. Olvasás közben számomra megelevenedett a történet, a szereplők életre keltek.  Nagy elismerésem ezért, mert szerintem ezt a legnehezebb elérni. Mint ahogy említettem a vallásos téma miatt ódzkodtam, de kellemesen csalódtam egyáltalán nem arra számítottam, ami kaptam; és ez a vetület is meglehetősen körültekintően kidolgozott volt, szerves egységként illeszkedett a történetbe.

Értékelés: 5/4,5 - Nem avattam kedvencemmé a Scart, viszont egy nagyon érdekes olvasmány volt, és nagyon is megérte időt szakítani rá. Nem egy szokványos történet, és pont ezért kapja el már a legelején, az ilyen, kicsit rendhagyó történetekre éhező olvasót.


Tiffany Reisz: Az úrnő

2015. május 1., péntek

| | | 0 megjegyzés

Végre, végre eljött a pillanat, hogy a kezembe vehettem Az úrnőt és nem is volt kérdés, azonnal neki kellett állnom az olvasásának.

Ez a kötet ott folytatódik, ahol A herceg eseményeit elhagytuk. Norát elrabolták...
Már ez a momentum megadja a regény feszültségét, amelyet még nyomatékosabbá és feszítőbbé tesz maga a szerkesztés - a részek és fejezetek címei a sakkot és a táblán felálló figurákat idézik meg számunkra: A bábuk felálltak, indulhat a játszma!

Nekem nagyon tetszett ez a szerkesztés, kreatívnak találtam azt, hogy a megjelenő sakkfigurák mennyire jellemzik az általuk jelölt karaktereket. Ebből adódhatna akár a történet kiszámíthatósága is, hiszen továbbra is megvannak a már jellemző váltott történetszálak, azonban sose tudjuk mi a következő lépés, ki lép, és ezért az se láthatja előre az olvasó, hogy éppen melyik szereplőt kapjuk kézhez a következő fejezetben. A már megszokott és megszeretett karakterek mellett, akik köré gyakorlatilag épül a regényfolyam belép Grace, Zach felesége, akit már A szirénben feltűnt, mégis most őt magát olvasni teljesen más, mint hogy felbukkan, de igazából nem tudjuk, hogy kicsoda, micsoda és mit gondol. Mellette még Søren unokahúgát, Lailát ismerhetjük meg. Lényeges, hogy mellettük hozzám sokkal közelebb került Søren is; valahogy már nem volt az a jeges skandináv férfi, hanem felbukkantak az érzései (igaz őt magát, a gondolatatait még mindig nem olvashattuk, de a többi szereplővel, különösen Grace-szel folytatott beszélgetései során sokkal jobban megismerjük, mint eddig bármikor). Nora és Kingsley humora, és a lapokról megismerhető személyisége egyszerűen verhetetlen. Tetszett, hogy Nora még akkor sem veszíti el humorérzékét, és szemtelenségét, amikor a saját élete forog kockán.


"- (...) Nem sűrűn vagyok nők társaságában. Sokkal jobban szeretem a férfiakét.
- Nekem sincs sok barátnőm. Kevesebb dráma, több farok. Megértem magát."

A regény nagy része Nora rabsága és a többieknek a kiszabadítására tett erőfeszítéseit ölelik fel. Mindeközben felelevenítődnek az olvasó előtt régi történetek Søren, Nora és Kingsley múltjából, melyeket Nora "mesél el" Marie-Laurenak, a fogvatartójának. Az az igazság, hogy mi olvasók nem igazán érezzük ezeket elmesélésnek, hanem inkább közbeékeléseknek, melyek fellebbentik a fátylat a múltról, így annak bizonyos részeit ismerjük meg, viszont vannak történetek, amelyek számunkra már nem ismeretlenek. Mégis volt egy-két gyöngyszem ebben a visszaemlékezés áradatban, amelyekért megérte őket olvasni.
Ezzel párhuzamosan a kiszabadítók táborát is jobban megismerjük, érezzük mennyire aggódnak Noráért, és bármire képesek azért, hogy újra közöttük lehessen. Ekkor már szinte érzi az olvasó a tehetetlenség, és a tenni akarást kettősét.


"- És aztán? - kérdezte Wes.
- Kihozom - mondta Kingsley. 
- Maga hozza ki? - Wes odafordult Kingsley-hez. - Maga és milyen hadsereg? 
- Nincs szükségem hadseregre. 
- Mi az? Maga a francia James Bond, vagy mi? 
- Dehogy. James Bond vanília. 
- Máris jobban érzem magam - mondta Wes és ujjaival végigszántott a haján. - 
Perverz James Bond megmenti Norát."


Végül megszületik a döntés, ami akár hőseink sorsát is megpecsételhetné. Mégis vannak olyan momentumok, amelyeken keresztül érezhető, hogy van érzelmi mélysége a könyvnek, a szereplők közötti kapcsolatnak.
Nagy vonalakban erre épül fel a sztori, de azért a kellő időben mindig csavarint egyet az írónő a történeten. Egy-egy szereplőt jókor, jó helyen, és jó időben dob be szituációkba. Mesterien keveri a szálakat, és magát a sorozatot jellemző humor is megvan a történetben. Természetesen elmaradhatatlan erotikus részletek fűszerezik továbbra is kellő mennyiségben a sztorit.
Mindezek mellett azért, nem lehet elmenni amellett, hogy a befejezés tipikus "happy end". Mindenki megtalálja a párját, számítását, mindenki boldog a már általunk megszeretett szereplők közül. Ezzel a boldog befejezéssel végső soron a regényfolyam egy része is leszárul. Hiszen Az úrnő az Erdendő bűnösök sorozat Vörös évek folyamának befejező kötete, amelyben Nora Sutherlint, erotikus regényírót és dominát ismerhettük meg, az ő életét, és azt őt körülvevő embereket.



Összességében nagyon tetszett a történet. Egyszerűen lebilincselő volt olvasni. Igaz néha egy-két visszaemlékezés nem nagyon kötött le, és a Wesley és Laila között kialakuló kapcsolat se lepett meg túlzottan, sőt meglehetősen kiszámítható volt, hogy a végén erre viszi ki az írónő ezt a szálat.
Várom a folytatást, amely már a Fehér évek első kötete A szent lesz.

Értékelés: 5/5** - Nagyon szerettem, azt kaptam amit már eddig is megszokhattam az írónőtől. Még mindig meg tud lepni egy-egy húzásával.

Marissa Meyer: Scarlet - Piroska és az Ordas Rend katonái

2014. december 17., szerda

| | | 2 megjegyzés
Jaaaj jajj nagy bajban vagyok, ha a Cinder-re azt mondtam, hogy IMÁDTAM, akkor mit fogok most mondani a Scarlet-re... hááááát továbbra is IMÁDTAM, DE NAGYON!!! :D

Hosszas várakozás után végre valahára megjelent magyarul is a Holdbéli krónikák második kötete, és azt kell mondanom, hogy erre megérte várni. Természetesen elsők között kaptam az alkalmon, hogy a kis kezeim közé kaparintsam a folytatást és mindent félredobva bele is fogtam... komolyan mint a narkó után remegő drogos, fájdalmas elvonási tünetek közepette szinte alig hittem, hogy a kezemben tartom, olvashatom, újra elmerülhetek ennek a sci-fi mesének a világában.
Azért halkan megsúgom kicsit féltem, nehogy erre a sorozatra is igaz legyen az, hogy az első kötet után a második már nem olyan nagy attrakció. Nálam ez nem így volt, ha lehet  a Scarlet-et még jobban szerettem, mint a Cindert. Míg az első kötet számomra nagyon kiszámítható volt, mégis ennek ellenére magával ragadott a világa, addig a második kötet fordulatokban gazdag, mozgalmas történet volt, mely azért okozott meglepetéseket és ha lehet még jobban elbűvölt, így az év végére újabb kedvencet avathattam.

A történetről nem is nagyon akarok mesélni, mert spoiler mentesen szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Talán annyit azért el lehet mondanom, anélkül hogy lelőném a poént, hogy minden megtalálható volt ebben a kötetben: titkok, hazugságok, önfeláldozás, akció... és még sorolhatnám. Mindez a már korábban megszokott környezetben.
Mindenesetre nekem nagyon tetszett az egész könyvnek a megoldása, ahogyan egybe fonódik "Hamupipőke" és "Piroska" története. Egyszerűen zseniális az írónő, ahogy egybegyúrja a szálakat, és teljesen újat alkot. Megint ott volt az, hogy nagyszerű alapnak szolgált a mese, de már régen nem azt a történetet olvastuk csak önmagában, hanem Scarlettét és Cinderét. Így egy több szálon futó mozgalmas, eseménydús sztori lett az eredmény.
Megmaradnak a már megismert karakterek, de kapunk új szereplőket is, akik csak színesítik a képet. Nekem speciel nagyon szívemhez nőtt Carswell Thorne kapitány, és még Farkas is (minden árulása ellenére).
Na, de akkor szépen sorban. Thorne kapitány volt nálam az, akivel mikor először találkoztam a lapokon nem tudtam eldönteni, hogy mit keres itt, arról nem is beszélve, hogy minden leírás ellenére kapásból egy 50-es pasasnak képzeltem, nem egy 20-as éveit taposó jóképű nőcsábásznak. Ilyen ígéretes kezdet után aztán gyorsan helyre került a fejemben a karakter és már nem voltak ilyen "kis" megtévelyedéseim. Mindenesetre ebben a "helyrekerülésben" nagy szerepe volt annak is, hogy miután Cinderrel találkoznak kettejük szócsatái üdítően hatnak a történetben, és megmosolyogtatják az olvasót. Itt azért én kiemelném azt, hogy Cinder karakter fejlődése mellett sem lehet csak úgy elmenni. Számomra talán ebben a kötetben járja be a legnagyobb ívet, próbálja megismeri magát a múltját; vívódik, mégis elhatározásra jut, pedig a kötet elején nem sok esélyt adtam volna neki, mégis így még közelebb éreztem őt magamhoz.


"A hangszóróból megint ugyanaz a tiszta női hang hallatszott.
- Thorne, nem tudom beindítani az automatikát.Úgyhogy kézi vezérléssel kell felszállnunk.
A férfi kétségbeesetten nézett a vezérlőkre.
- Mióta pofázik vissza nekem ez a hajó?
- Én vagyok az, te idióta!
Thorne közelebb tartotta a fülét a hangszóróhoz.
-Cinder?"

Farkas karakterét miként is lehetne kifejteni, hiszen már a neve is beszédes, ő tipikusan az a karakter, akinél már a felbukkanásánál érzed, hogy valami sántít nála, de azt is tudod, hogy mi ez a bajsejtelem csak később derül ki, és ez nem azért van, mert ez a Piroska és a farkas, és tudod, hogy ő lesz az, aki megeszi a nagymamát... Főleg mivel ebben az "adaptációban" nem lehetsz biztos benne, hogy a sztori végén ő lesz a főgonosz, sőt...
"- Az egészben nem az a legnagyobb hülyeség, hogy megpróbállak megvédeni - nézett ismét a lányra Farkas. - Hanem az, hogy szinte már elhiszem, hogy ez számít valamit is."

Természetesen nem feledkezhetünk el kötet címét adó szereplőről sem, Scarlet-ről - őt is nagyon megszerettem, főleg a megnyilvánulásai, a dolgokhoz való hozzáállása miatt lopta be magát a szívembe. Igazából az ő karaktere olyan mint a piros kapucnis felsője, lobbanékony, tüzes és heves. Ő a "csacsi lányka", aki mégis megbízik a Farkasban, és az "eredeti" történet ezen alapvető vonásból/fordulatból egy izgalmas és magával ragadó sztorit kerekít az írónő.
A végére hagytam az előző kötetből személyes kedvencemmé vált Ikot, akit nagyon csúnyán elintézett Adri és már-már megsirattam szegény kis androidot, de itt most legnagyobb örömömre visszatért, és hozta a régi formáját, mintha mi sem történt volna.


"- Cinder - szólalt meg Iko néhány percnyi hallgatás után, mialatt alaposabban felmérte a helyzetét. - Elképesztően kövér vagyok. - A fémes hangból tisztán kihallatszott a nyafogás.
- Mert egy hajó vagy, Iko."

Na most lehetne engem szépen falhoz állítani, hogy de akkor gyakorlatilag mindenkit megszerettem... ezt azért nem mondanám, Levana, mint negatív karakter továbbra se a kedvencem. Sőt Kai-al sem tudok napirendre térni, valahogy nem értem meg őt, és miután az előző kötetben szörnyen csalódtam benne, a mostaniban olvasni az ő nézőpontját, hát mit is mondjak... elég képmutatónak tűnt, de ez természetesen csak az én személyes véleményem.


Mindent összevetve rajongásom határtalan és meghajolok az írónő fantáziája előtt, mert csodálatosat alkotott és továbbra is fenntartja az érdeklődésem. Azért még annyit csak nem bírok magamban tartani, hogy akármennyire olvasót dühítően is lett megint vége a történetnek (bár azért ez nem kimondottan az a függővég, mint az előző kötet végén), az kimondottan tetszett, hogy ott lebegett abban az egy mondatban az ígéret... annak az ígérete, hogy a folytatásban sem fogok csalódni.

Értékelés: 5/5** - Lehet még ennél is jobb??? - kérdem én. A Piroska és a farkas mesét nagyon szerettem megboldogult gyermekkoromban is, de ez az alternatíva nagyon nagyon tetszett. (Mondhatni hű maradtam önmagamhoz... ;) )

Veronica Roth: A hűséges

2014. augusztus 4., hétfő

| | | 2 megjegyzés
Te, szent ég!!! (és nem pozitív értelemben) Itt a trilógia vége, és így a harmadik kötet után már nem is bánom. Az első kötetért oda voltam, a másodikkal már néhol szenvedtem, de ez a harmadik... háááát... én még könyvvel ennyire nem harcoltam meg. Komolyan, elkezdtem olvasni és már akkor éreztem, hogy nekem olyan döcögősen megy ez most. A váltott szemszög se jött be... néha már nem tudtam, hogy "kinek a fejében járok" és vissza kellett lapoznom a fejezet elejére (ahol olyan gyengébb képességűek kedvéért, mint én... fel lett írva, hogy ki mesél most). Rettentő hosszú időt vett igénybe, mire kiolvastam ezt a könyvet - nem a hossza miatt, hanem mert annyira könnyű volt minden egyes alkalommal becsukni letenni; amikor ránéztem felvetődött a gondolat: "Akarom én most ezt?" a válasz legtöbbször NEM! volt, és más könyvbe vágtam bele.

A történettel kapcsolatban sokszor az olvasás során az volt az érzésem, hogy cseberből vederbe folyik a sztori - csoportok vs. csoportnélküliek, géntiszták vs. génkárosodottak -, mindig csak konfliktusok, amelyek valamilyen megkülönböztetés alapján alakulnak ki, de még az se oldódott meg, amiből kiléptünk, de már belépünk egy másik problémába. Olyan benyomást keltett bennem ez az egész, mintha az írónő valami nagy durranással akart volna előrukkolni, hogy "huuuh én most nagyon meg fogom lepni az olvasóim és nagy megdöbbenést váltok ki", de nálam ez nem szólt nagyot, sőt harmat gyengére sikeredett.
Semmi nagy fordulatot nem tudnék feleleveníteni, valahogy úgy belefásultam ennek az egésznek az olvasásába. Még az se nagyon dobott rajtam, hogy Négyes fejébe beleláthattam, sőt néha már-már inkább csalódás volt őt olvasni. Tris az előző kötetnél kivívta nálam az istenek haragját, de mégis valahogy most nem téptem tőle annyira a hajam, mint azelőtt.  
Számomra vontatott volt az egész, és mindig az a hátsó gondolat tolakodott előre, hogy az írónő sok mindent akart belezsuppolni ebbe a könyvbe. Na igen, meg mindezek mellett mintha ilyen ad hoc jelleggel lett volna írva... mindig hozzáírtak volna egy kicsit és nem volt konkrét ötlet, elképzelés, hogy mi lesz a végkifejlet, hanem majd ahogy esik úgy puffan. A legszörnyűbb az egészben, hogy még a vége se lepett meg... annyira várható volt, hogy valami hasonló fog történni.

"- Igen, néha tényleg alaposan próbára tesz bennünket az élet - mondja. - De tudod, mi tartja bennem a lelket? (...) - Azok a pillanatok, amikor nem érzem megpróbáltatásnak... - mondja. - Az a titok ebben az egészben, hogy ezeket észre kell venni, amikor eljönnek."

Annyi pozitívum azért volt ebben a kötetben, hogy számos szép gondolatot vonultatott fel, amelyek a történettől függetlenül megállják a helyüket, és ezeket mindenképpen értékeli a szemfüles olvasó.

Összességében nézve az egész trilógiára azt tudom mondani, hogy itt megvalósul az, amit folyamatosan romló tendenciának hívnak... könyvről könyvre rosszabb lett. Nálam az első kötet - A beavatott - volt a nagy dobás, nagy kedvenc, az utolsó kötet, pedig a nagy bukás. Szörnyű kimondani, de ha nem trilógia lenne, hanem még tovább húznánk, akkor a többi kötetet már nem olvasnám el, mert nekem itt és most lett ebből elég. (Tudom lesz még egy kisebb történeteket felvonultató kötet Négyes szemszögéből - hmm erre csak annyit tudok mondani, hogy talán itt még adok egy esélyt a szépfiúnak...)

Értékelés: 5/3 - Erősen közepes, és csak azért adok ennyit, mert már nincs belőle több rész.

Gaura Ágnes: Lángmarta örökség

2014. június 30., hétfő

| | | 0 megjegyzés
Egy sikeres múzsa szabadítás, egy átkozott balszerencsés széria és egy tengerentúli lidércnyomás után sem válik egyszerűbbé Bori élete. Ebben az újabb kötetben egy őse által ráhagyott hagyaték nehezíti meg az életét hősnőnknek.

Mondanom se kell, hogy az előző kötet sokat sejtető befejezése után alig vártam, hogy a kezembe vehessem ezt az újabb történetet. Kíváncsian vártam, hogy mi kerül ki az írónő kezei közül, mivel lepi meg az olvasóit, hogyan folytatódnak a kalandok. Őszintén szólva én személy szerint nem támasztottam semmilyen elvárást sem, mert ezt megelőzően bármilyen esetleges félelem vetődött fel bennem, vagy gondolat foszlányom támadt azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a folytatásban, mindig megcáfolódtam, így ez alkalommal hagytam magam meglepetni - és igen vártam nagyon a könyvet, hogy megjelenjen.

Azért sejtéseim voltak a kötettel kapcsolatban, főleg mikor napvilágot látott a cím, de már a Lidércnyomást követően maradtak számomra olyan nyitott kérdések, amelyek sejtettem, hogy ebben a kötetben lesznek megválaszolva, vagy ha nem is válaszolja meg számomra, akkor bővül tisztábbá válik valamelyest. A címnél maradva sejtettem, hogy a korábbiak során már felmerült "ellopott levél" kavarja majd meg az állóvizet, de azt álmomba se gondoltam volna, hogy ebből egy mennyire összetett történet alakul majd ki.

"Sokféleképpen szembetalálkozhatunk a saját múltunkkal. Elmehetünk egy múzeumba, vagy nézhetünk régről fennmaradó romokat, és átérezhetjük, hogy hosszú és izgalmas történelemmel egy nagyobb egységhez, az emberiséghez tartozunk. A személyes múltunk már más kérdés."


A történet is e bizonyos hagyaték köré épül fel. Mi is tulajdonképpen ez az örökség? Ki, hogyan, kinek és miért szerezze meg? Ekörül forog a cselekmény és már magában az izgalmas, hogy Borival együtt pontról-pontra jutunk el egyes kérdések megválaszolásához, melyek újabb kérdéseket vetnek fel.
A borítóból is sejthető, hogy Egyiptom is jelentős szerepet kap ebben a kötetben. Ez nem feltétlenül érheti meglepetésként az olvasót, mégis elképesztő volt, hogy milyen szervesen beépült a történetbe, és egyáltalán nem teszi idegenné. Ez lehet azért nem lepett meg annyira, mert Boriból mindig előtör az egyiptológus, vagy azért nem, mert engem is eleve érdekel ez az ősi kultúra... ez már rejtély marad.

Számomra ebben a kötetben a karakter fejlődés is tetten érhető. Valószínűleg ez korábban is megvolt, de nekem valahogy most érett be, most éreztem a szereplőkön azokat a változásokat, melyek az előző kötetekben "megélt" események következményei. Talán úgy is fogalmazhatnék, most lett igazán szembetűnő az, ami az előző kötetekben folyamatosan építkezett.
Borinál ez leginkább a vámpírokhoz való hozzáállásában ütközött ki. Természetesen még mindig megvan az egészséges ellenszenv, ami egy vámpirológustól, akit "Csapolónak" becéznek elvárható, de már ő maga is észre veszi, hogy nem feltétlen gyűlölet dominál és olyan dolgok történnek, amelyeket korábban elképzelni se tudott volna.

"Nem vagyok komplett, hogy egy vámpírra bízom az utolsó üzenetemet, gondoltam. Mégis, valahogy megnyugtató volt olyan hírmondót választani, aki egyrészt nem hal meg, mivel eleve halott, (...)"

Attilánál se múlt el következmények nélkül múzsacsók... valamelyest visszatért régi énje, a tapló főnök, aki abban leli örömét, hogy Bori idegeire mászik a különböző megjegyzéseivel. Nekem mégis az volt vele kapcsolatban a hátsó, külön bejáratú gondolatom, hogy azért mély nyomokat hagyott benne a szenvedélyekkel teli múzsacsókolta időszak.

"(...), csak ne kelljen még egyszer átélnem azt az őrült szenvedélyt. Tényleg azt hittem, hogy belepusztulok a szerelembe. Na az rohadtra kínos volt."

Emellett azért említésre méltó, hogy Fehérholló igen hosszú időszakra visszanyúló múltjának egy töredéke is megjelenik előttünk. Ezzel valahogy egyre közelebb kerül ő is az olvasóhoz akarva-akaratlanul.
Most csak hármukat emeltem így ki igazán. Azonban mellettük feltűnnek újabb karakterek, sőt előkerülnek régiek, akik még okoznak/okoztak meglepetéseket.



Mindent egybevéve nagyon tetszett ez a történet is, megérte a várakozást kétségtelen. Újabb jól kidolgozott, fordulatos, izgalmas, folyamatosan építkező cselekménnyel találtam szembe magam, amiből nem hiányozhattak a már jól megszokott Bori-féle elmés riposztok, hiszen ezek adják ennek az egész sorozatnak a stílusát, az esszenciáját. Mindezek mellett érzem a rengeteg háttérmunkát, és ez még jobban kivívja az elismerésem.
A történet befejezését követően meg csak egy kérdés merül fel: "MI LESZ ITT MÉG???". Komolyan nagyon kíváncsian várom már megint a folytatást, mert nem lehet így kétségek közt hánykódva hagyni az olvasót.

Értékelés: 5/5 - Hihetetlen volt, engem nagyon vitt magával és folyamatos olvasásra késztetett, mert sose tudhattam előre, hogy mi jön még.

John Green: Csillagainkban a hiba

2014. április 29., kedd

| | | 0 megjegyzés
Először is... Tudom, hogy nem túl szerencsés így kezdeni egy bejegyzést, de ezt a könyvet nem is nagyon akartam elolvasni, végül mégis belefogtam.
Miért nem akartam olvasni? A témája miatt. Őszintén szólva én féltem attól, hogy daganatos betegekről olvassak regényt, ennek oka nagyon egyszerű én már megéltem azt, hogy hozzám közelálló személy rákos betegségben szenvedett. Szó, ami szó... az elolvasás után, hát kavarogtak bennem az érzések tisztességesen, emésztgettem a sztorit és talán még mindig emésztgetem.
Mindenekelőtt, aki ebbe a könyvbe belefog, ne számítson a "happy endre" a végén, hogy mindenki meggyógyul és boldogan élnek míg meg nem halnak, mert azt ki kell ábrándítsam... nem ez lesz a vég.

A könyv témája maga is nagyon kemény rákbeteg fiatalokról szól. Nagyon tetszett a könyv elején az, hogy ők hogyan is állnak hozzá a betegségükhöz, sokszor megmosolyogtam már a szóhasználatot is, amivel élnek. Pedig már a kezdetekben is volt kemény pillanat és mégis már-már azt éreztem, hogy ők egymást segítik át a gondokon.

"– Adj időt magadnak a gyógyulásra. És tizennégy hónap nem olyan nagy idő a dolgok rendjében. Még csak az elején tartasz, öcsi. Majd meglátod. – Kivonult.
– Elment? Bólintottam, aztán észbe kaptam, hogy nem láthatja. – Ja – feleltem.
– Meglátom? Tényleg? Ezt komolyan mondta?
– A Jó Ápolónő Tulajdonságai. Start! – mondtam.
– 1. Nem szellemeskedik a nyomorékságoddal – folytatta Isaac."


Ezután jött a "Love Story" szál... nem vártam és mégis volt, aranyosnak találtam (ez volt a legjobb szó nálam az egészre). Nem igazán ez kötött le az az igazság. Nekem egy idő után már olyan szükségszerűnek tűnt, hogy ennek fel kellett bukkanni a könyvben és igen utána egy darabig átveszi a főszerepet... itt már azonban sejtettem, hogy hasonló befejezés vár ránk, mint az "eredeti" történetben (na jó ez utóbbi sejtésem annyira nem talált be, mert itt fordított az író egyet, de gondolhattam volna...). Egészen eddig, úgy a könyv feléig kb. azt mondtam rá, hogy "varázslatos", mert az volt... az üzenet, a hozzáállás, amit közvetített. Viszont a végén ezt a szót már nem használtam volna... sőt egyáltalán eszembe se jutott. Megdöbbentő volt a lapokon szembesülni teljes valójában magával a betegséggel, a küzdelemmel, a gyásszal, a veszteséggel.

"- Szép kis háború - mondta megvetően. - Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz."

Egy dolog volt, ami törést jelentett számomra a könyvben. A holland íróval való találkozás, az ő viselkedése, és Hazel viselkedése. Már maga az egész szituáció, ami a találkozáshoz vezetett számomra érthetetlen és értelmetlen volt.
Végül azért el kell mondjam tetszett a könyv, de nem könnyeztem meg. Voltak pillanatai, amelyek nagyon meghatottak, de nem csikartak belőlem ki könnycseppet. Ez nem feltétlen a könyv hibája, de nem is az enyém... ennek egyszerűen így kellett lennie.

Mindent együttvéve magával ragadott a könyv a maga őszinteségével és realitásával. Néha kell ilyen típusú könyveket olvasnia az embernek, mert ezek visszarántják az életbe és tudatosul benne az, hogy az élet bizony nem egy "kívánságteljesítő gyár" és nem mindig csodás, fényes, hanem sokszor sötét, kegyetlen.

Értékelés: 5/5 - Megdöbbentő az őszinteség, amit áraszt, mégis megmutatja, hogy még egy ilyen világban is vannak "apró" örömök, leszámítva a sok keserűséget. Ez a könyv egyszerre szórakoztat és meghat.

Megjegyzés: 2014. június elején kerül a mozikba a regényből készült film.




Üzemeltető: Blogger.